Új Hungaricum

Büszkék lehetünk magunkra. Egy új politikai fogalommal, ill. gyakorlattal gazdagítjuk a politikatudományt: a sztrájkoló ellenzék mindeddig ismeretlen volt a demokráciát elemző szakirodalomban. Mondhatni, hogy képviselőkre azért szavaznak, hogy – micsoda meglepetés – képviseljék a rájuk szavazó polgárok érdekeit, de a baloldali magyar ellenzék ezt jobban tudja, mint a szakirodalom.

Az ellenzéki sztrájk azt üzeni, hogy mi, mármint a magyar ellenzék, nem fogadjuk el a kormány többségét, és ha a kormány saját többségének tudatában cselekszik, sőt kormányoz, akkor nem ér az ellenzék neve. Kivonul. Elmegy vidékre, ahol mintegy száműzött ellenképviseletet alakít. Ezt politikai színháznak is nevezhetjük, csak hogy nehéz megállapítani: ki itt a nézőközönség, ill. mi a kivonulás üzenete magán a kivonuláson kívül. Lehet, hogy McLuhannak megint igaza van: the medium is the message.

Mindenesetre a kivonulás jelentését többféleképpen lehet értelmezni. Tudom, hogy itt hermeneutikailag ingoványos területen járunk, azonban az ellenzéki sztrájk ténye elbír egy ilyesfajta értelmezést: nevezetesen, hogy a magyar ellenzék úgy cselekszik, mintha nem függene saját szavazóitól, a megválasztás ténye után semmivel sem tartozna a társadalomnak és a politikai rendszernek, mert ha nem a baloldal van hatalmon, akkor Magyarországon demokrácia sincsen, mivel a demokrácia – így a baloldal – csak és kizárólag baloldali lehet. Egy szabadon lebegő ellenzék? Vajon mit szólna ehhez Mannheim?

Tehát ha egy jobboldali kormány van hatalmon, akkor ez eleve illegitim, diktatórikus, sőt valójában az is elképzelhetetlen a baloldal számára, hogy a magyar szavazók hogyan követhettek el ilyesmit, ekkora tévedést. Innen már csak egy rövid lépés az egészet letagadni, esetleg Brecht szavaival élve, azt kinyilvánítani, hogy a magyar nép nem érdemli meg a baloldalt, így a népet fel kell oszlatni és egy újat kell választani.

Azok számára, akik a verset nem ismerik:

Wäre es da

Nicht doch einfacher, die Regierung

Löste das Volk auf und

Wählte ein anderes?

Innen nézve, kár hogy nem a 1953-as NDK-ban élünk. Igaz még ott sem sikerült a népet feloszlatni.

Az is lehetséges, hogy ebben a helyzetben jobb magyarázatot kapunk a kultúrantropológiából, pontosabban a liminalitás fogalmából: az ellenzék kilépett a régiből és egy köztes állapotban várja, hogy megérkezzen az új. Az “új” ez esetben a magyar nép magához térése – megtérése? – lenne. Gyanítom, hogy van Gennep, a liminalitás megfogalmazója, nem pont a magyar baloldal helyzetére gondolt. Ki tudja, talán egy kis magyar abszurdnak vagyunk tanúi.

(Azért maradjunk észnél. Az ellenzéket nem száműzte senki, saját akaratából vállalja ezt az eléggé egyedülálló gyakorlatot.)

Sch. Gy.