Történelem feketén-fehéren

Információ és adatok töményen és sűrűn. Események rögzítése, az idősík teljes kimerevítése, megállít és kiemel egy pillanatot, az emlékezetbe vés, mindenki számára továbbítja üzenetet, ráadásul a betű ismeret sem szükséges. Fénykép.

Míg a képi megjelenés természetessége száz évvel ezelőtt nem létezett, mára a fotó, a film függőségi korát éljük, az ehhez társuló rövid, instant üzenetekkel együtt. És úgy tűnik, a fotó semmit sem veszített modernitásából. Sőt, lenyűgöző, hogy a két világháború időszakáról milyen komoly művészi dokumentáció létezik, magyar közvetítéssel.

A kor magyar szemtanúi pedig Robert Capa, Brassaï, Moholy-Nagy László, André Kertész, Munkácsi Márton, Pécsi József, Balogh Rudolf, Escher Károly, reneszánszukat élik. Kiállítások sora népszerűsíti munkájukat: Robert Capa kiállítás a Ludwig Múzeumban, Escher Károly életmű kiállítás a Mai Manóban, Moholy-Nagy kiállítás a Ludwig Múzeumban, Royal Academy of Arts, London és André Kertész retrospektív szeptembertől.

Egy érdekes tér-idő utazásra tettünk kísérletet: Londonban az "Eyewitness - Hungarian Photography in the 20th Century" fotókiállítást próbáltuk ki, különösebb elvárások nélkül. Az eredmény pedig bennünket is meglepett, túl azon, hogy a Royal Academy kiállítása nem tesz kísérletet a fotósok személyiségének, életének bemutatására. Sőt, a történelmi kronológiát betartva egy szigorú lineáris tárlatot nézhettünk végig az első világháborútól kezdve egészen a szovjet csapatok kivonulásáig. A lényeg azonban mégiscsak ott van: a magyar perspektíva, a magyar identitás.

A magyar látásmód tömör lényege az esztétikum megjelenése a képi dokumentációkban. Továbbá, hogy a fotózás szerves részévé vált a szociológiának, a szociográfia a képi megjelenítéseként. Színtiszta naturalizmus, térben és időben egyaránt megragadható, bár érzékelhető hasonlóság a két világháború közötti időszak, valamint a II. világháborút követő időszak fotói között.

A kísérleti, szürreális absztrakciók Moholy-Nagynál tiszta, steril képekben jelennek meg, időtől függetlenül, teret adva a szabad asszociációnak, a megjelenített problematika továbbgondolására. Persze a fotósok kiléte, zsidó származása is tartogathat izgalmat, legalábbis a The Guardian újságírója szerint, hiszen többségük baloldali aktivitásuk és származásuk miatt "Nyugatra" távozott az 1920-as évek elején.

Továbbá az sem mellékes megállapítás - a cikk íróját idézve -, hogy mivel a magyar nyelv egy tökéletes zárványt képez, semmi más nyelvre nem hasonlít leszámítva a finnt, ráadásul a fotósok választott hazájuk nyelvét nem beszélték tökéletesen, egyenes út vezet a fotózáshoz. Érdekes ok-okozati összefüggés, bár kissé nehezen elképzelhető, hogy Moholy-Nagy némán tanított a Bauhaus-ban, vagy később a Chicagoban némán alapított volna iskolát... Igaz, Capa egykor úgy nyilatkozott, hogy azért lett fotós, mert ez áll legközelebb az újságíráshoz azok számára, akik nem beszélnek nyelvet.

Állítólag a "nagyok" közül Escher azért ragadt Magyarországon, mert nem beszélt idegen nyelvet, ráadásul katolikus német származása miatt sem faji, sem politikai inzultusoktól nem kellett tartania.

A kiállítás azonban meggyőző korszaktörténeti összefoglaló, egy esszencia az elmúlt évszázad társadalomtörténetéről. Kubikosok, napszámosok, munkások, csikósok és puszta, szegénység, nincstelenség, Párizs és Berlin pezsgése, művészi idillek, valamint a háború teljes hús-vér valósága, az emberi test minden reprezentációban. Akasztva és aktként. Hősként és vesztesként. Háborúban és békében. Fehérlovon és fürdőben. Hegycsúcsokon és tengerparton. Hol kísérletként, hol divatmagazinban, hol haditudósítóként. A fotós a történelem részévé vált, az elmúlt évszázad pedig ezeken a fényképeken rögzült az emlékezetekbe.

kng