Feltörekvő modernitások

Gazdasági válságban van-e szerepe az ideológiáknak? A válságkezelésben van-e értékelvűség, vagy csak egyszerű érdekérvényesítés? A pragmatizmus mikortól fordul át elvtelenségbe, és meddig nevezhető érdeknek?

Irán, Kuba, Kína. Valóban egy csoportot/ egy halmazt alkotó államokról van szó? A szabadságjogok alapján és a demokrácia kritériumainak megfelelés alapján egyértelműen igen: egyik államban sem érvényesülnek, nem léteznek az alapvető politikai szabadságjogok, nincsenek ellenzéki pártok, nem léteznek szabad választások. A hatalom totalitása létezik, a pőre államérdek. És az állam, mint kollektívum, nem nagyon kedveli az individuumot, főleg nem a szabadságáért, jogaiért küzdő individuumot. Az állam szereti meghatározni állampolgárainak minőségét és engedelmességi szintjét, természetesen mindezt a jólét elérése érdekében. Természetesen ezekben a rendszerekben is a nép adja a legitimitást, de a népet az állam határozza meg. A nyugati demokráciában azonban a népnek valóban és ténylegesen van beleszólása a hatalomba, és van beleszólása önmaga meghatározásába is.

Az ideológia továbbra is meghatározó mindhárom államban: Kubában, Kínában deklaráltan a kommunizmus - némi helyi változattal kifejlesztve, Iránban pedig az iszlám. A rendszerek szeretik a saját értelmezésük szerint átvenni és alkalmazni a nyugati értékeket. Sőt, ha tetszik, az új modernitások úgy tűnik, nem kedvelik a "Nyugat" által meghatározott értékrendet, inkább saját, önálló világot alakítanak ki, regionális illetve világhatalmi befolyásra is szert téve.

Irán regionális hatalmi törekvése a Közel-Keleten nyílt titok, stratégiai szerepe még a Dél-Kaukázusba is átnyúlik, (80 millió fős lakosából közel 25 millió azeri származású), ill. a Perzsa Öböl térségében is érezhető, urán dúsítási kísérleteinek felfüggesztésére az ENSZ 2006 óta folyamatosan hozza a határozatokat. Mindhiába.

Kuba modernitása talán hagy némi kétséget, hiszen jól látható, hogy itt a kommunizmus a legkisebb költségek általi fejlesztést vitte véghez. A gazdasági csoda Kubában így elmaradt.

Kína világgazdaságban betöltött szerepe mára közhely. Befektetéseivel, megtakarításaival kulcsszereplője a világgazdasági folyamatoknak. A hosszú távú stratégiájának egy-egy eleme épp a minap vált látványossá Budapesten, Londonban és Berlinben. Felmerül a kérdés, hogy ezek az üzleti, gazdasági szövetségek mennyiben segítik az EU-USA kapcsolatait, illetve Európa hosszú távú értékérvényesítési lehetőségeit is.

Mindemellett felmerül egy látszólag politikaelméleti kérdés: lehet-e egyáltalán modernitásnak nevezni a nem közmegegyzéses politikai rendszereket? Mi a sorsa egy effajta autoriter rendszernek, ha egyszer – mondjuk – gazdasága összeroppan? Van-e szükségszerű átjárás a gazdsági és a politikai modernitás között? A nyugati elméletek ez tagadják, de hátha mégsem?

Kimutatható tendencia lett a 90-es évek óta, hogy Európa folyamatosan veszít értékérvényesítési potenciáljából: az embargók és a szankciók egyre inkább veszítenek hatékonyságukból. Jól mutatja mindezt a politikai foglyok kivégzésének statisztikája Kubában is, Iránban is, illetve a Kínával szemben meglévő fegyverembargó nem tudta Kína katonai fejlesztéseit meggátolni. Sőt. A legtöbb afrikai háborúban kínai fegyverekkel harcolnak. Az Európai Parlament Szaharov díjat adott 3 kubainak: 2010- ben Guillermo Fariñasnak (a kubai hatóságik nem engedélyezték utazását), 2005-ben "Nők fehérben" mozgalomnak, és 2002-ben Oswaldo José Payá Sardiñasnak.

2008-ban Hu Jia emberi jogi aktivista kapta a Szaharov-díjat, akit a kínai hatságok börtönben tartanak fogva.

Mindehhez még hozzájárul, hogy Európa, az Európai Unió keresi saját, egységes külpolitikai hangját. A Külügyi Szolgálat megalakulása óta azonban a különböző hangok és érdekek megerősödése egyre látványosabb: nincs egységes európai Kína-politika, sem egységes Oroszország-politika, sem egységes Irán-politika, és így tovább. (A líbiai beavatkozás határozatának meghozatala ENSZ BT-ben lévő EUs tagállamok sem szavaztak egységesen.) Az optimista vélekedés, hogy a Külügyi Szolgálat egy fiatal, új intézmény, időre van szüksége, hogy hatékonyan működjön. A kérdés persze az, hogy a többi szereplő megvárja-e míg Európa saját profilját megtalálja.

Az „arab tavasz” tanulságait pedig nemcsak Európa vonja le, hanem mások is. Az EU eddig elhibázott szomszédságpolitikáját most végre megpróbálja teljesítményen alapulóvá tenni - a "more for more"- elve talán célra vezető lesz a demokrácia és emberi jogok terén. Azonban, úgy tűnik, vannak olyan szereplők, akik befektetéseiket nem az emberi jogi és demokratikus elvekhez kötik. Ebben az új hatalmi rendszerben kell Európának és az USA-nak értékeit érvényesíteni.

kng