A szélsőjobboldali és az 1968-as társadalomkritika összefüggései

Az európai politikai erőtér jelenlegi, akár paradigmaváltást is jelentő átalakulása, valamint a fennálló gazdasági-társadalmi problémákra adott válaszokkal kapcsolatban a baloldalon képződött vákuum elsőszámú haszonélvezői a szélsőjobboldali politikai pártok és mozgalmak, s csak úgy, mint Európa más államaiban, a szélsőjobb legfontosabb társadalmi bázisát Magyarországon is a fiatal korosztály alkotja. Az ifjúság radikális eszmékkel kapcsolatos növekvő szimpátiáját hazánkban a rendszeres időközönként megejtett, és így a tendenciák nyomon követésére is alkalmas felmérések közül első ízben a 2008-as Ifjúságkutatás jelezte, ami visszaigazolja ezen pártok és mozgalmak periferikus helyzetből való kitörésének és a 2006-tal megindult belpolitikai folyamatoknak az egybeesését.

(Csak néhány tendencia-jelző adat a statisztikák kedvelőinek: 2008-ban a fiataloknak mindössze 51%-a gondolta úgy, hogy a mai rendszer jobb az előzőnél. Noha az élethelyzettel kapcsolatos kérdéseknél a jelenlegi berendezkedést értékelték magasabbra, a megélhetéssel, létbiztonsággal kapcsolatos kérdéseknél a Kádár-rendszerrel szimpatizáltak. 14% szerint bizonyos körülmények közt egy diktatúra jobb, mint a demokrácia, 31% számára mindegy, hogy milyen berendezkedésű államban él: csupán 41% állította, hogy a demokrácia minden más politikai berendezkedésnél jobb.)

Európa elveszett nemzedéke?

A szélsőjobboldali kritikák iránti fogékonyságot e helyütt a társadalmi konfliktus és ellenállás indikátoraként értelmezve, és nem azonosítva az ezeket a problémákat (felelőtlenül) meglovagoló politikai erőkkel megállapítható, hogy az 1960-as évek diákmozgalmaihoz hasonlóan a társadalomkritika elsőszámú megjelenítője Európában ma is a fiatal korosztály. Az ifjúsági életszakasz kitolódásának, a posztadoleszcencia jelenségének köszönhetően ezt a korosztályt még csak kevéssé, vagy egyáltalán nem kötik a munkával, családalapítással és önálló egzisztenciával járó „társadalmi kötelezettségek és függések” (Magyarországon éppen ez a fő kritika a ma húszas-harmincas éveiben járó „nyolcvanasokkal” szemben, miközben ki kell emelni, hogy ez a generáció semmiképpen sem mosható össze a radikális eszmékkel). Ezzel egy időben a fiatalok első kézből tapasztalják meg az oktatási expanzió és a munkaerőpiaci helyzet, a várakozások és a lehetőségek közt feszülő ellentéteket, miközben relatíve könnyen mobilizálható és sűrű „social network”-kel rendelkeznek.

1968 másképp

Az 1960-as évek ifjúságának és a mai magyar társadalom fiatal korosztályának radikalizálódása mögött hasonló strukturális, azaz az adott társadalmi berendezkedés logikájából fakadó tényezők figyelhetőek meg, a hazai fiatal generációk ugyanis most, a rendszerváltás után eltelt időszak társadalmi-gazdasági transzformációjában szembesültek számos olyan társadalmi jelenséggel és kihívással, ami a nyugati fiatalságnál a második világháborút követő időszakban, az 1950-es és az 1960-as években jelentkezett. Ilyen a kapitalizmus megjelenése a gazdaságban, a technológiai fejlődés, ennek eredményeként az információs társadalom megjelenése és a növekvő médiafogyasztás (ami egyben manipulációs eszközként is szolgál), valamint a globalizáció hatásai: tér és idő újradefiniálódása, ennek következtében növekvő mobilizálódás, a normák (pl.: hagyományos vallásosság) gyengülése, az intézmények (pl.: tradicionális családi kötelékek) válsága, az egyén differenciálódása és autonómiájának növekedése. Mindeközben ezek a folyamatok egyelőre Nyugat-Európában sem zárultak le, sőt, globalizáció, média és mobilizáció hatásai egyre gyorsuló ütemben érvényesülnek.

Az oktatási expanzió kitolja a fiatalkort, ezzel késleltetve a családalapítást (és tovább gyengítve a család szerepét), a munkaerőpiac ugyanakkor nem tud az igényeknek megfelelő lehetőségeket kínálni, ami elégedetlenséghez és rendszerkritikához vezet. Az államba vetett bizalom csökkenését tovább fokozhatta az 1960-as évek fiatalságának esetében a második világháború, és ezzel párhuzamosan a Vietnami háború elutasítása, a magyar fiatalság esetében pedig a komoly hiányosságokat maga után hagyó, „elsikkasztott” rendszerváltás.

Az 1960-as diáklázadások, valamint a mai európai és magyar ifjúság radikalizálódásának elsődleges különbségei mindenekelőtt a társadalom működéséből fakadó és a rendszer határaira rámutató időszakos folyamatoknak, konjunkturális tényezőknek (pl.: válság) helyt adó politikai és gazdasági alrendszerben lelhetőek fel.

A kétféle radikalizmus alapvető eltérése az, hogy az általuk képviselt társadalomkritikát az előbbi esetben a baloldal (az új baloldal), utóbbiban pedig a jobboldal (a szélsőjobboldal) hordta/ hordja ki. Ennek mindenekelőtt történelmi okai vannak: míg az 1960-as években a világháborús események folytán a jobboldal számított bizonyos értelemben illegitimnek, addig Európában a szovjet rendszer bukását követően - s Kelet-Közép-Európában,  a rendszerváltást követően még inkább - ez a baloldalra igaz.  A volt szocialista országokban ehhez olyan további társadalmi jelenségek társultak, mint az állampárt összeomlását követő dezorientáció, a roma kisebbség alacsony integrációja, a rendszerváltást követő, az állami szervekben megrendült bizalom és a közbiztonsággal kapcsolatos félelmek, amelyek mind-mind a szélsőjobboldali ideológiák iránti fogékonyságot növelik. Míg tehát az 1960-as években a radikalizálódás egy Leviatán-jellegű államhatalom túlzottnak ítélt kontrollja és szabályozottsága ellen indult meg, addig a volt szocialista országok, köztük Magyarország már-már anomikus társadalmaiban inkább az autoritás és a rend iránti igény ébredt fel.

A másik társadalmi-konjunkturális különbség a „hatvannyolcas” és a mai magyar ifjúság radikalizmusát illetően az eltérő gazdasági helyzet. Noha a diákmozgalom is felszólalt a marginalizálódott rétegek deprivációja ellen, és a kapitalista rendszer válságáról beszélt, a mozgalom alapvetően a jóléti állam szociális és anyagi biztonságot nyújtó környezetében született. Ezzel szemben Magyarországon a rendszerváltást követően sem terjedt szét a jólét; a szélsőjobb pártok és mozgalmak társadalmi környezetét polarizálódás és a gazdasági recesszió jellemzi, a relatív depriváció és a süllyedés érzete ugyanakkor megint csak a jobboldali radikalizálódás esélyeit növeli.

Nyugat-Európában a teljes foglalkoztatás vége és a jelentős számú bevándorló fogadása az elmúlt évtizedekben a társadalmi problémáknak, a munkahelyek féltésének és így a nemzeti identitásnak a megerősödését hozta: ez, és a válság által tovább fokozott gazdasági polarizáció itt is a jobboldal irányába terelte a rendszer radikális kritikusait.

Hatvannyolcasok és nyolcvanasok

1968-as örökség ide vagy oda, a (régi és új) baloldalnak nincsen üzenete a gazdasági és társadalmi problémáktól terhelt közhangulat radikális rendszerkritikái számára, így jelenleg Európában azokat kizárólag a jobboldal szélsőséges csoportjai hordják ki. Mindenközben az arab felkelések hátterében is felfedezhetőek a demográfiai robbanás, a felsőfokú végzettség szétterjedése mögött messze elmaradó munkaerőpiaci kínálat és a növekvő élelmiszerárak által meghatározott gazdasági közérzet adott esetben radikalizálódásra is hajlamosító társadalmi problémái, jelen van továbbá egy jól képzett, a jelenlegi rendszert elutasító, nagy tömegű és a közösségi média eszközein keresztül könnyen mozgósítható fiatal generáció. Ugyanez az „elveszett, nyolcvanas nemzedék” tüntet jelenleg Madrid és Lisszabon főterein, Európa perspektívájából nézve pedig szintén hosszú távon is meghatározó lehet az arab tavasz által elindított bevándorlási hullámra adott válasz, amely a kontinens talán leginkább húsbavágó és legaktuálisabb kérdését, egyben a szélsőjobboldali kritikák legfőbb táptalaját, a multikulturális társadalom dilemmáját érinti.

S.Z.