Tiger in Hampshire

“In Hertford, Hereford and Hampshire, hurricanes hardly ever happen,” true, one would have to agree with My Fair Lady’s meteorologist here, but my guess is that both Henry Higgins and Eliza would have been startled by the tale of a white tiger in Hampshire. So were the authorities. The police leapt into action, contacted the nearby zoo, sent observers and launched a helicopter.

The first indication that the said white tiger might not have been exactly what the police imagined came when the helicopter observation team reported that the tiger had no heat signature and, suspiciously, did not move. Then, the wind blew it over; we know that there are no hurricanes in Hampshire, so finally the white tiger team must have realised that the animal was a stuffed toy.

The entire story, reported in The Guardian, is completely bizarre. First, the panic. How come that it never occurred to anyone that a real live white tiger was wholly unlikely to be sitting in a Hampshire field? Then, the overreaction. A helicopter with heat-reading equipment, significant police presence, tranquillising darts, involvement by the local zoo and much else all point to the assumption made by the authorities that, yes, white tigers do hang out in Hampshire and this must be taken very, very seriously indeed.

My guess is that those who have spent time in India simply don’t know whether to laugh or cry at the absence of common sense on the part of those involved. Safety culture, backed up by the Health and Safety Executive, have created a climate in which people are terrified of their own shadows and will run to authority at the first sign of anything untoward. They can’t handle it themselves and appear to have abandoned agency, with relief. After all, if there is no agency, they might surmise, then there is no need to assume responsibility either.

I recall a trip on the Budapest metro some years ago when a young man boarded the train with a falcon on his wrist. No one batted an eyelid. A falconer with a falcon is hardly the commonest sight in Budapest, though others have seen the pair too, but the passengers, all Hungarian presumably, behaved with the sangfroid proverbially attributed to the English. I suspect that if there had been Brits on the train, they would have broken out in a fit of screaming heebie-jeebies. After all, they were thoroughly frightened by a stuffed white tiger in Hampshire.

Sch. Gy

The Arab “Spring” 2011 and the end of communism 1989

The first surprise surrounding the Arab “Spring” was that it erupted at all. For years, the Arab world had been seen as sunk in torpor and was seemingly unaffected by the various waves of democratisation in the world. The second unexpected development was the speed of the demonstration effect. And the third is the apparent lack of clarity about the outcome of the change. Freedom, the end of the rule by corrupt elites, but then, where?

The immediate trigger may appear to be inconsequential, as with a policewoman slapping a market trader (Tunisia), but that kind of event happens regularly, so there must be deeper, structural flaws in the system.

All this leads one to reflect on the deeper causes of the change, the course of the shift and the direction or lack of it. Demography is obviously the primary such factor, given that a very high proportion of the population is in the 15-24, 25-34 age cohorts. Many of these people are aware that their economic prospects are bleak. The second is the arrival of the latest communications technology (internet, facebook, twitter), which have permitted the rapid spread of information and helped the organisation of mass action.

A third factor is that a statistically significant part of the population of the Arab world is urbanised and city living has implications for higher levels of literacy than the older (rural) generation. It is not unreasonable to attribute political and cultural objectives to the 15-34 age groups that differ from their parents’ by reason of having grown up in the city and expect a degree of anonymity. Not least, the so-called “street”, the locus of demonstrations, can attract a critical mass of persons who have fewer ties of tradition.

Much of the attention has focused on the use and utility of facebook and twitter for constant communication and organisation. But access to the latest information technology has other implications, above all the way in which the internet has made access to information easy and cheap, and has simultaneously eroded the control of the power elite over what information should be made available. This process provides access to non-local alternatives, even if visual information is frequently superficial and misleading.

The next factor that is very likely to impede a successful democratic outcome to the Arab spring is the distrust of existing institutions, the perception of the state as a source of power and not of empowerment and the segmentation of some of these societies. In the case of Egypt, clashes between Muslims and Coptic Christians emerged rapidly after Mubarak’s departure. Syria is for all practical purposes an Alewite dictatorship, where roughly 10 percent of the population dominates the rest. In Bahrain the Shi’a majority frets against the Sunni ruling house. Libya is a kinship based society, with little to unite the eastern and western parts, other than coercion and the threat of coercion.

But more than anything else what is striking is that several months after the initial spark, there is no clarity about what kind of political system should be the aim of these movements. This political vagueness is regrettable, because it will make it far easier to reimpose the systems of control that the movements sought to end, even if these will have a somewhat different shape; and, of course, it is always easier to be rid of discredited rulers than to effect structural change.

One final thought. In looking at these structural factors what is striking is how different these societies are from Central and South-Eastern Europe in 1989. There was no demographic factor to speak of, urbanisation had been completed some time earlier, there was no instantaneous communication – those with memories long enough should think back to the miserable state of telephony – and these societies were generally not segmented. Where they were – Czechoslovakia, Jugoslavia, Soviet Union – the state itself fell apart.

On two points, however, there are evident parallels between 1989 and 2011. The collapse of a system is directly linked to the elite’s will to power, its sense of self-legitimation. In 1989, with the rather murky exception of Romania, the communist regimes fell one by one and the demonstration effect was working. The second parallel is that both the communist systems and the Arab autocracies sought to sustain tightly controlled systems of power and repression. Such systems become fragile and liable to disruption, which, indeed, illustrates the proposition that small causes can have disproportionate outcome. There is no return to equilibrium.

Sch. Gy

A szélsőjobboldali és az 1968-as társadalomkritika összefüggései

Az európai politikai erőtér jelenlegi, akár paradigmaváltást is jelentő átalakulása, valamint a fennálló gazdasági-társadalmi problémákra adott válaszokkal kapcsolatban a baloldalon képződött vákuum elsőszámú haszonélvezői a szélsőjobboldali politikai pártok és mozgalmak, s csak úgy, mint Európa más államaiban, a szélsőjobb legfontosabb társadalmi bázisát Magyarországon is a fiatal korosztály alkotja. Az ifjúság radikális eszmékkel kapcsolatos növekvő szimpátiáját hazánkban a rendszeres időközönként megejtett, és így a tendenciák nyomon követésére is alkalmas felmérések közül első ízben a 2008-as Ifjúságkutatás jelezte, ami visszaigazolja ezen pártok és mozgalmak periferikus helyzetből való kitörésének és a 2006-tal megindult belpolitikai folyamatoknak az egybeesését.

(Csak néhány tendencia-jelző adat a statisztikák kedvelőinek: 2008-ban a fiataloknak mindössze 51%-a gondolta úgy, hogy a mai rendszer jobb az előzőnél. Noha az élethelyzettel kapcsolatos kérdéseknél a jelenlegi berendezkedést értékelték magasabbra, a megélhetéssel, létbiztonsággal kapcsolatos kérdéseknél a Kádár-rendszerrel szimpatizáltak. 14% szerint bizonyos körülmények közt egy diktatúra jobb, mint a demokrácia, 31% számára mindegy, hogy milyen berendezkedésű államban él: csupán 41% állította, hogy a demokrácia minden más politikai berendezkedésnél jobb.)

Európa elveszett nemzedéke?

A szélsőjobboldali kritikák iránti fogékonyságot e helyütt a társadalmi konfliktus és ellenállás indikátoraként értelmezve, és nem azonosítva az ezeket a problémákat (felelőtlenül) meglovagoló politikai erőkkel megállapítható, hogy az 1960-as évek diákmozgalmaihoz hasonlóan a társadalomkritika elsőszámú megjelenítője Európában ma is a fiatal korosztály. Az ifjúsági életszakasz kitolódásának, a posztadoleszcencia jelenségének köszönhetően ezt a korosztályt még csak kevéssé, vagy egyáltalán nem kötik a munkával, családalapítással és önálló egzisztenciával járó „társadalmi kötelezettségek és függések” (Magyarországon éppen ez a fő kritika a ma húszas-harmincas éveiben járó „nyolcvanasokkal” szemben, miközben ki kell emelni, hogy ez a generáció semmiképpen sem mosható össze a radikális eszmékkel). Ezzel egy időben a fiatalok első kézből tapasztalják meg az oktatási expanzió és a munkaerőpiaci helyzet, a várakozások és a lehetőségek közt feszülő ellentéteket, miközben relatíve könnyen mobilizálható és sűrű „social network”-kel rendelkeznek.

1968 másképp

Az 1960-as évek ifjúságának és a mai magyar társadalom fiatal korosztályának radikalizálódása mögött hasonló strukturális, azaz az adott társadalmi berendezkedés logikájából fakadó tényezők figyelhetőek meg, a hazai fiatal generációk ugyanis most, a rendszerváltás után eltelt időszak társadalmi-gazdasági transzformációjában szembesültek számos olyan társadalmi jelenséggel és kihívással, ami a nyugati fiatalságnál a második világháborút követő időszakban, az 1950-es és az 1960-as években jelentkezett. Ilyen a kapitalizmus megjelenése a gazdaságban, a technológiai fejlődés, ennek eredményeként az információs társadalom megjelenése és a növekvő médiafogyasztás (ami egyben manipulációs eszközként is szolgál), valamint a globalizáció hatásai: tér és idő újradefiniálódása, ennek következtében növekvő mobilizálódás, a normák (pl.: hagyományos vallásosság) gyengülése, az intézmények (pl.: tradicionális családi kötelékek) válsága, az egyén differenciálódása és autonómiájának növekedése. Mindeközben ezek a folyamatok egyelőre Nyugat-Európában sem zárultak le, sőt, globalizáció, média és mobilizáció hatásai egyre gyorsuló ütemben érvényesülnek.

Az oktatási expanzió kitolja a fiatalkort, ezzel késleltetve a családalapítást (és tovább gyengítve a család szerepét), a munkaerőpiac ugyanakkor nem tud az igényeknek megfelelő lehetőségeket kínálni, ami elégedetlenséghez és rendszerkritikához vezet. Az államba vetett bizalom csökkenését tovább fokozhatta az 1960-as évek fiatalságának esetében a második világháború, és ezzel párhuzamosan a Vietnami háború elutasítása, a magyar fiatalság esetében pedig a komoly hiányosságokat maga után hagyó, „elsikkasztott” rendszerváltás.

Az 1960-as diáklázadások, valamint a mai európai és magyar ifjúság radikalizálódásának elsődleges különbségei mindenekelőtt a társadalom működéséből fakadó és a rendszer határaira rámutató időszakos folyamatoknak, konjunkturális tényezőknek (pl.: válság) helyt adó politikai és gazdasági alrendszerben lelhetőek fel.

A kétféle radikalizmus alapvető eltérése az, hogy az általuk képviselt társadalomkritikát az előbbi esetben a baloldal (az új baloldal), utóbbiban pedig a jobboldal (a szélsőjobboldal) hordta/ hordja ki. Ennek mindenekelőtt történelmi okai vannak: míg az 1960-as években a világháborús események folytán a jobboldal számított bizonyos értelemben illegitimnek, addig Európában a szovjet rendszer bukását követően - s Kelet-Közép-Európában,  a rendszerváltást követően még inkább - ez a baloldalra igaz.  A volt szocialista országokban ehhez olyan további társadalmi jelenségek társultak, mint az állampárt összeomlását követő dezorientáció, a roma kisebbség alacsony integrációja, a rendszerváltást követő, az állami szervekben megrendült bizalom és a közbiztonsággal kapcsolatos félelmek, amelyek mind-mind a szélsőjobboldali ideológiák iránti fogékonyságot növelik. Míg tehát az 1960-as években a radikalizálódás egy Leviatán-jellegű államhatalom túlzottnak ítélt kontrollja és szabályozottsága ellen indult meg, addig a volt szocialista országok, köztük Magyarország már-már anomikus társadalmaiban inkább az autoritás és a rend iránti igény ébredt fel.

A másik társadalmi-konjunkturális különbség a „hatvannyolcas” és a mai magyar ifjúság radikalizmusát illetően az eltérő gazdasági helyzet. Noha a diákmozgalom is felszólalt a marginalizálódott rétegek deprivációja ellen, és a kapitalista rendszer válságáról beszélt, a mozgalom alapvetően a jóléti állam szociális és anyagi biztonságot nyújtó környezetében született. Ezzel szemben Magyarországon a rendszerváltást követően sem terjedt szét a jólét; a szélsőjobb pártok és mozgalmak társadalmi környezetét polarizálódás és a gazdasági recesszió jellemzi, a relatív depriváció és a süllyedés érzete ugyanakkor megint csak a jobboldali radikalizálódás esélyeit növeli.

Nyugat-Európában a teljes foglalkoztatás vége és a jelentős számú bevándorló fogadása az elmúlt évtizedekben a társadalmi problémáknak, a munkahelyek féltésének és így a nemzeti identitásnak a megerősödését hozta: ez, és a válság által tovább fokozott gazdasági polarizáció itt is a jobboldal irányába terelte a rendszer radikális kritikusait.

Hatvannyolcasok és nyolcvanasok

1968-as örökség ide vagy oda, a (régi és új) baloldalnak nincsen üzenete a gazdasági és társadalmi problémáktól terhelt közhangulat radikális rendszerkritikái számára, így jelenleg Európában azokat kizárólag a jobboldal szélsőséges csoportjai hordják ki. Mindenközben az arab felkelések hátterében is felfedezhetőek a demográfiai robbanás, a felsőfokú végzettség szétterjedése mögött messze elmaradó munkaerőpiaci kínálat és a növekvő élelmiszerárak által meghatározott gazdasági közérzet adott esetben radikalizálódásra is hajlamosító társadalmi problémái, jelen van továbbá egy jól képzett, a jelenlegi rendszert elutasító, nagy tömegű és a közösségi média eszközein keresztül könnyen mozgósítható fiatal generáció. Ugyanez az „elveszett, nyolcvanas nemzedék” tüntet jelenleg Madrid és Lisszabon főterein, Európa perspektívájából nézve pedig szintén hosszú távon is meghatározó lehet az arab tavasz által elindított bevándorlási hullámra adott válasz, amely a kontinens talán leginkább húsbavágó és legaktuálisabb kérdését, egyben a szélsőjobboldali kritikák legfőbb táptalaját, a multikulturális társadalom dilemmáját érinti.

S.Z.

The Political Field in Europe

The political spectrum in Europe is changing, indeed it is doing so in a far-reaching and unpredictable way, amounting to a paradigm shift. It is notoriously difficult to see the deeper changes that are taking place around one, so inevitably the argument here is somewhat tentative.

For a generation, European political assumptions were dominated by a left-wing hegemony. Non-left wing ideas were harder to put forward, they were ignored or scorned, as the naturalised assumptions – the standard epistemology of the time – accepted these left-wing propositions without further question as the norm. This assumption-set remains influential, notably in the political elite and in the media dependent on it, but is declining in wider society. The outcome is growing gap between elites and society – this is an important aspect of the current transformation.

There are various interacting factors that explain this paradigm shift, some from intellectual history, others from sociology, others yet from demography.

The European left is deeply rooted in Enlightenment rationality which it regards as the sole mode of thought and has made its monopoly thought-world. It rejects alternatives as irrational or absurd or dangerous and it will not tolerate competitors. Whether we are looking at Western Social Democracy or Marxism-Leninism, this claim, that the left was grounded in rationality and that all other approaches were alien has been very deeply rooted. It is worth noting that the protagonists of economic rationality as the primary motivating force of human action were de facto allies, even when they supported free markets over rational redistribution.

The rise of post-modern thought, however, has centrally questioned Enlightenment rationality as the sole or preeminent mode of argument, it has stressed the contingency of rationalism and sought to unmask the interests hidden therein, so, for example, post-colonial theory has subjected the Enlightenment to radical deconstruction as a European or Western device underpinning the West’s bid for global power.

Classically the key elements of the left included egalitarianism, ouvrierism, support for organised labour and, basically, ensuring the participation of the (primarily male) manual working class in the political process. As the last third of the 20th century wore on, these objectives were slowly replaced by the creation of the rainbow coalition (feminism, gender mainstreaming, immigrants), by a notionally anti-Eurocentric universalism (global human rights, democracy) and environmentalism. The impact of the last is worth particular attention, because it anchored the left in a semi-sacralised area, nature, as something transcending the legacy of Enlightenment rationality, of which the left always claimed to be the best guarantor

The collapse of communism made the Marxist assumptions of the left with respect to the class-based nature of politics meaningless; this was enhanced and exacerbated by the decline of manufacturing industry, by class dealignment and the rise of the service sector. Ironically, however, it may be that a Marxian analysis of a new proletariat, service industry workers, is now highly relevant.

Globalisation effectively devalued the work of a sizeable section of the manual working class, the semi-skilled above all. Neither left nor right has found a solution to this, but it has left behind a resentful stratum of, especially, male manual workers without much a perspective. The resulting inequalities have inevitably weakened the bonds of citizenship. Equally, the negative consequences of globalisation have turned a section of society against universalism.

The demographic factor deserves analysis in this context. The members of the so-called 1968 generation, the soixante-huitards, were unusual in that the post-war baby boom was able generate its own critical mass, resist the socialisation that is usually enforced by the older generations and to give birth to a self-contained sub-culture. The great majority was, of course, reintegrated into society over time, but many of the assumptions of 1968 remained encoded in their thinking. What we are witnessing now is the slow exit of the 68 generation, their gradual disappearance from the political scene, the dilution of the hegemony that they have enjoyed, hence other values can acquire greater visibility

The role of religion also requires attention here. Nowhere was secularism as far-reaching as in Europe, in consequence of the success and strength of the Enlightenment paradigm. The rest of the world did not follow Europe in its secularism. However, many of assumptions of secularism are encoded in human rights and the European definition of democracy which has placed religion in the background, as a private experience, without much presence in the public sphere.

This state of affairs may be changing. First, there is Eric Kaufman’s argument that religious families have more children hence there is an implied a demographic trend that the number of believers will increase – it may be that this argument is too linear, still it is a trend worth watching. If it does eventuate, then  religion is very likely to return to the public sphere and, assuming democracy, will demand representation and voice. Then, second, one of the consequences of Islamic immigration has been to upgrade a vague, unspecified Christian identity. Third, there is the phenomenon known as  “believing without belonging”; this is a sociological reality, affecting a statistically significant section of the population. The inference is that that they are resistant to Enlightenment rationality and ready to give soft support to political forces that are open to religion, and this cannot be the left, with its anti-religious stance (some individuals on the left are, however, believers). Finally,  religious commitment is much stronger in Central and South-Eastern Europe, than in the EU-15 and this is very likely to have a certain impact on Europe as a whole, not least as a reservoir of faith.

However, the great transformer was and is immigration. There never was any democratic legitimation for mass immigration, the voters were never consulted on this and never gave it their consent, they were simply told that it was good for them and was needed economically. Here the gap between elites and society has been the most acute.

The cultural consequences of large-scale immigration have provided an opportunity structure for the far right, with the emergence of parallel societies that everyone was supposed to “celebrate” (for what it’s worth, this is a singularly vapid concept; is cultural exchange invariably “enriching”?); the moderate right broadly accepted the case made by the left, never asked the hard questions,  given the very deep fear of being labelled “racist”. The universalist assumptions of the left won a victory here, but this looks increasingly like one of the battles fought by King Pyrrhus of Epirus.

The far-right, on the other hand, likes being accused of racism because this makes it feel authentic. In sum, what we have is that radicalism, which was left wing for so long, from 1945 onwards, has migrated to the right  (the 1930s offer an interesting parallel), and there is no credible far left. The defeat of Nazism did, indeed, make the far right toxic, but this is gradually wearing out

What, then, is the role of the moderate parties of the left? The left is still dealing with the collapse of communism and globalisation, but its response is universalism and the construction of far-right enemies, including attempts to link the moderate right with the far right. The question may fairly be put: is there a left wing theory of the democratic centre right? At the same time, the insistence of the left on the Fascist danger, on labelling so many phenomena that it does not like as “racist” or “populist” or “xenophobic” simply enhances the role of the far-right as a radical and “pure” alternative.

The democratic centre right, however, has been struggling to redefine itself, not least when so much of the political agenda of the last 30-40 years has been monopolised by the left. In sum, it stands for, conservatism, Oakeshott’s organic tradition, and Christian Democracy; for solidarity, social protectionism, ideals of community, but with a clear emphasis on the individual and individual responsibility; as far market freedom is concerned, there is a divergence between Anglo-Saxon right, which has embraced market fundamentalism, and Christian Democracy which accepts a degree of control of the market

In all,there are serious gaps in the democratic political system. Thus democracy as understood and implemented fails to answer a series of questions, notably the perceived gap between elites and society; the failure of multiculturalism to integrate non-European migrants and the corresponding rise of parallel societies; the emptiness of the proposition that citizenship is sufficient to secure integration; the failure to deal with the structural unemployment of a sizeable section of the manual working class; and, possibly the most destructive, the universalism that ends up ignoring one’s own national community in favour of a (hypothetical) global world community, which in reality is a quintessentially elite concept.

The far right is the primary beneficiary of these gaps in the system, but a centre right that is capable of reintegrating itself with the nation and the national interest to overcome the elite-society gap, of putting forward a consistent message (see the entry for 8 May) and can address the fears of cultural marginalisation triggered off by globalisation has excellent prospects.

Sch.Gy

Az Eurovíziós dalfesztivál margójára - avagy a gólya, gólya gilice visszakelepel

Lerágott csont persze, mi újat is lehetne mondani? Talán egy kicsit az európai reprezentációról, a (politikai) gondolkodásokról, a vélt és valós örök barátságokról, a populárisról, imázsról még beszélhetünk.

Annyi bizonyos, hogy Európa ebben a versenyben ténylegesen meghúzza határait: kaukázusi országok, balkáni országok Törökország és Izrael még Európa; de Észak-Afrika már nem, ahogy a közép-ázsiai országok sem. Európa létező geopolitikai entitás, vagy legalábbis geokulturális entitás. Mert elvégre nem politikai show-műsorról lenne szó, hanem kulturális, zenei, szakmai megmérettetésről. Hogy a politika hogyan lesz mégis meghatározó, egyrészt a mediatizált világnak köszönhetően, másrészt a hatalom reprezentációja még mindig a politikával és annak személyes megjelenítőivel maradt szoros szimbiózisban a köztudatban (a gazdaság szereplői valamiért mindig kikerülnek ebből a rivalda fényből...) – a zászlókról nem is beszélve. A német Tageszeitung ezt nem is leplezi, amikor arról ír felháborodva, hogy Wolf Kati Orbán köpönyegéből bújt elő. Érdekes, az azeri csapatról senki nem feltételezi, hogy Alijev támogatja őket, vagy, hogy Lenat Angela Merkel. És ha már itt tartunk, akkor jöjjön egy kis összeesküvés-elmélet is: lehet, hogy komoly politikai szándékok vannak az azeri győzelem mögött, ugyanis így lehet a Nagorno-Karabakh-i konfliktust békésen megoldani. Legalábbis tovább jegelni a következő Eurovíziós dalfesztiválig, amikor is Baku lesz a házigazda.

Még jó, hogy semmi sem ilyen egyszerű, és leginkább nem kauzális!

Szóval vissza az énekes fesztiválra, illetve, ami szerintem még izgalmasabb, a pontozásra. Itt aztán minden vélt és valós barátság, jó-(rossz) szomszédi viszony, történelmi sérelem és örökség, migrációs tendenciák számításba jönnek. Vagy éppen nem jönnek. Tehát a zenei teljesítményt akár zárójelbe is lehetne tenni... Moldova Romániától kapta a legtöbb pontot és fordítva, Grúzia Litvániától és fordítva, a görögök és a ciprusiak ismét üzenik kölcsönös szerelmüket. A magyar versenyző a legtöbb pontszámot a finnektől kapta - ó, a finnugor örökbarátság (míg a töröktől egyet sem - ez lehetne a gólya, gólya gilice bosszúja). 10 pontot senkitől sem kapott a magyar dal. 8 pontot Szerbiától - talán a Vajdasági magyar szavaztok segítettek. Talán. 7 pont Romániától - Erdély is megtette, 4 pont Ukrajnától, Kárpátalja is tett hozzá, 2 pont Ausztriától. És Szlovákia? Hova lettek a Felvidéki szavazatok? "Od:9933 - Vázený zákaznik, obsah správy z vybraného čísla nie je pre vás povolený. (válasz a 9933 - ról: Tisztelt ügyfél, a választott számról, ilyen tartalmú szöveg küldése Önnek nincs megengedve.)

Vannak azonban az előfeltételezéseket megcáfoló szavazási jelenségek is: a magyarok az izlandiaknak adták a legtöbb pontot, míg az izlandiaktól 5 pontot kapott a magyar dal.

Albániától, Örményországtól, Belarusztól, Belgiumtól, Bosznia-Hercegovinától, Bulgáriától, Horvátországtól, Ciprustól, Dániától, Észtországtól, Macedóniától, Grúziától, Németországtól, Görögországtól, Írországtól, Izraeltől, Olaszországtól, Lettországtól, Litvániától, Máltától, Moldovától, Norvégiától, Lengyelországtól, Portugáliától, Oroszországtól, San Marinotól, Szlovákiától, Szlovéniától, Svájctól, Hollandiától, Törökországtól, Nagy-Britanniától egyetlen szavazatot sem kapott a magyar dal. Ha innen nézzük, van még mit javítani a magyar imázson. Persze az is lehetséges, hogy Wolf Kati és performansza csak nekünk tetszett annyira, hogy nem egy újságíró sikeresen meggyőzte magát a magyar győzelem elkerülhetetlenségéről. Felocsúdás? Ja igen, majd az is lesz.

kng

The politics of consistency

The very existence of Fidesz, let alone its political success, arouse the most extraordinary antipathy where its opponents are concerned - this demands further analysis. For one, it is less than evident that the word “opponents” is the right one; given the Hungarian left’s no-holds-barred methods, “enemies” sounds more accurate. To anyone with a knowledge of politics the Hungarian scene is all but inexplicable, while to Hungarians it has become the norm. Outsiders follow their Hungarian political allies, without taking much trouble to scrutinise Hungarian realities.

This extreme polarisation demands further analysis, all the same. What is it that accounts for Fidesz’s success, for not only did it win a two-thirds majority a year ago, but its support appears to be holding up well to this day? The left’s analysis is, all too often, vapid, unconvincing or contemptuous of the Hungarian voter (or all three). Some of its representatives have been known to describe Hungarians as “servile” (as Ágnes Heller did at a hearing in the European Parliament on 1 March), easily manipulated and inherently “racist” (this being in itself a racist comment, as it implies genetic transmission). The left’s analysis also attributes superhuman powers to the prime minister, Viktor Orbán. These explanations are, not to put too fine a word on it, rubbish and would disgrace a 13 year old. True, they are simple and thus seductive.

A far better set of explanations is to be found in the realm of ideas. Political parties that put forward a clear, coherent and consistent set of principles – not just programmes – offer their followers stability and predictability. This makes it possible for society to chart a way through the complexity of a globalised world. In a word, consistency creates security.

This proposition, of course, goes directly counter to what passes for pragmatism or “politics as management”, the qualities so characteristic of the Hungarian left – indeed, of much of the European left in general. The outcome is a politics that lurches from one expedient to the next. In the Hungarian case, matters were made worse by the far-reaching corruption of the left while in power, which ate away at voter trust in politics as such.

The corruption and the lack of guiding principles, the reliance on vague promises and PR slogans of the “we are in favour of  a better world” type, are in any case correlated and probably connected causally. It is far more likely that a political party will become corrupt if it has no clear set of principles by which its behaviour is to be guided; quite apart from anything else, having such a set of principles can be regarded as an aspect of democratic accountability.

Fidesz has enunciated a very clear set of principles and has pursued them in power, much to the frustration and anger of the Hungarian left, which in consequence is bereft of any response other than distortions, lies, reliance on slogans and a trust in the credulousness of their Western counterparts and the Western media (the latter appear completely ready to accept as Gospel what their left-wing Hungarian interlocutors tell them).

The dependence of the Hungarian left on the West and its corresponding lack of rootedness in Hungarian society constitute a separate topic, but the determination of Fidesz to pursue its present course can only enhance this lack of autonomy, which means that its chances of constructing a set of principles by means of which they might challenge Fidesz diminish by the day.

Sch. Gy

PS. The remarkable success of the Scottish National Party in gaining an overall majority in the Scottish Parliamentary elections on the 5 May could well be regarded as a similar phenomenon – voters like political consistency.

Revolutions and plants

Something new is happening in the world of revolutions. Increasingly, they are colour or object-coded, almost as if yours can only be a proper revolution if it has received the accolade of such coding. I think that the process began with the velvet revolution in Czechoslovakia, followed in short order by the singing revolution in Estonia. These two, however, were at best early precursors. The flood came later, with Georgia, Kyrgyzstan and Ukraine, then the now almost forgotten cedar revolution in Lebanon. The so-called Arab spring began with the jasmine revolution in Tunisia, though the upheavals elsewhere in the Arab world have yet to be coded.

What unites this nomenclature is that they took place in the 21st century and their names were taken from the plant world – roses, tulips, orange, cedar, jasmine – which may be why velvet and singing are not usually classified in the same way. True, none of these plants has anything revolutionary about it, but then a revolutionary plant does rather stretch the imagination.

Now all this coding is completely new, less than a couple of decades old. The pre-1989 upheavals in the Philippines and South Korea were not distinguished by coding of this kind, they were just termed “people power”. Nor does there seem to be any retroactivity. The French revolution (of 1789) is still called just that and there has been no attempt to rename it the Bastille revolution, say; the same goes for the Russian revolution, which could surely have been named Avrora and the Mexican the sombrero revolution.

It has been a long lasting complaint of mine that outside Hungary, the 1956 revolution is widely, if not universally, called revolt or upheaval. Somehow the branding never took off, the media hacks generally responsible popularising these terms of art never got round to rebranding the 1956 events. Just as well, maybe. If the foresaid hacks had got round to colour and object coding the Hungarian events, it would certainly have ended up as the paprika revolution. There is no limit to the clichéd imagination that passes for media freedom.

On the other hand, there appears to be considerable resistance to accepting the transformative quality of the 2010 elections in Hungary, which gave Fidesz a constitutional majority, and to recognising it as a voter or polling booth revolution. Maybe the concepts of voting and revolution are simply too far apart for the average journo to cope with. Equally, though, it could be that this semi-conscious resistance on the part of the media to accepting that Hungarian voters were genuinely determined to effect a far-reaching change has a political agenda behind it. The hidden agenda could well be that centre-right parties simply can’t be responsible for revolutions. Still, it may be that historians will one day be able to describe the shift in Hungary as revolutionary, with or without plant coding.

Sch. Gy

God Bless America – Isten, áldd meg a magyart

Are there any differences? Van különbség?

Biztonság és rend vagy rend és biztonság már az országba lépés előtt domináns, az országon belül pedig meghatározó.

Bronx, New York Yankees vs Chicago White Socks baseball meccs, egy szokásos idény meccs (a baseball szabályaiban nem vagyok túl járatos, és nem is rajongok a baseball-ért, de szerintem kihagyhatatlan kulturális-társadalmi-és sportélmény), több mint 40000 nézővel a Yankee Stadium-ban. Természetesen metróval érkezünk a külvárosi helyszínre, hömpölygő tömeg, de mindenütt ott a segítség: ’How May I Help You?’ feliratú táblákkal cirklálnak a tömegben, illetve jól látható információs pultok fogadják a vendégeket. A táskákat szigorúan ellenőrzik, bejutunk, de még valamit gyorsan enni és inni kellene – mi más mint ’Dog’, autentikus ’Bronx Dog’ és Cola, később persze még vajas popcorn egy vödörrel. Sorban állás közben persze elkezdődik a meccs az amerikai himnusszal, értjük, hogy most már mennünk kéne, szerencsére gyorsan megtaláljuk a helyünket, és kezdődhet számunkra is a show. És valóban a meccsen túl, több mint háromórás show-val szórakoztatják a tömeget. Bár szerencsére kis csapatunkban volt baseballhoz értő, így a szabályok ismeretével sem utolsó a játék élvezete. Szóval sokszor cserélnek a csapatok a pályán, egymást követik az ütő játékosok, ezeket a kis szüneteket kihasználva folyamatos reklámok, szurkoló-buzdítórigmusok, szurkoló kvízjátékok, nézői üzenetek futnak az óriáskivetítőn, és persze zene is szól. A csapat játékosairól mindent meg lehet tudni a meccs alatt, sőt, rá kellett döbbenjek, hogy ez a népsport az amerikai történelem szerves része, legendákkal, múlttal, hősökkel, vereségekkel, győzelmekkel. A nevek alapján pedig egyértelmű, hogy külvárosi, egykori bevándorlók grundjátékosai alkotják a többséget. Számukra a baseball az integráció és a kiugrásra való lehetőség szimbóluma, vagyis teljes valósága.

Bronxban vagyunk, de a szurkolók nem agresszívek, nincs tülekedés, lökdösődés (persze a Chicagoiak elkülönített szektorban vannak, nincs átjárásra lehetőség). A többség baráti társaságból áll, kisgyermekes családok, több gyermekkel és sokszor karonülő csecsemővel, nagymama, nagypapa, ja és a turisták. Élvezik a meccset.

Majd nagyjából a meccs közepén a hangosbemondóban megkérnek mindenkit, hogy álljunk fel, és köszönjük meg együtt mindazok munkáját, akik a biztonságunkra és a rendre vigyáznak. A stadion feláll, baseball sapkák lekerülnek a fejekről, szívre tett kézzel harsogja egy egész stadion a ’God Bless America’ dalt, nevezzük szózatnak; és közben az óriás kivetőkön az amerikai zászlót és a jelenlévő rendőröket mutatják. (Hirtelen beugrik egy kép, ahogy ugyanez megtörténik egy FTC-UTE meccsen... Álom ez vagy valóság...?)

Aztán taps, majd folytatódik a meccs tovább. A Yankees ezúttal 2-3-ra kikapott, de ahogy vége volt a meccsnek megjelennek a ’Please drive home safely!’ feliratok, elindulunk kifelé, nincs ordibálás, nincs lökdösődés, sőt még a kapuban elköszönnek tőlünk, jó éjszakát kívánva. Negyvenezer ember 15 perc alatt szertefoszlik, mentesítő járatok természetesen azonnal érkeznek. Újra a metrón ülünk, úton Manhattenbe este 11-kor.

kng

Kontinuitások másképp

Harlembe 15 évvel ezelőtt fehér embernek nem volt ajánlatos belépnie: a fekete gettó, az illegális drogok, az illegális fegyverek, a bűnözés fellegvára volt. Aztán jött Giuliani és rendet tett, könyörtelenül leszámolt a drog dealerekkel és a bűnözéssel; tömeges fehér turisták látványa egykor elképzelhetetlen volt – mindezt egy szenegáli taxis mesélte, aki mitután megtudta, hogy Magyarországról jövünk, egyből az első világháború kirobbanásának okáról, Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolásáról beszélt (Crna Ruka is megvolt!), illetve Magyarország szövetségeseit sorolta, majd a háború elvesztését. Engem meglepett tudása, ő csak annyit mondott, hogy ez alap történelem és az iskolában tanulta. Lehet, bár elképzelhető, hogy inkább muzulmán vallása miatt tudta, vagy abban a szenegáli csapatban szolgált valamelyik felmenője, aki a Monarchia területén állomásozott.

Egyébként Húsvét Vasárnap volt és Gospelre igyekeztünk. Az Abessynian honlapján jelezték, hogy Húsvétkor nem fogadnak turistákat, így a Greater Refugee Temple-be tartottunk. Időben érkeztünk, az Istentisztelet előtt másfél órával, a helyi szervezők pedig kézsségesen  fogadtak bennünket és felvezettek a karzat hátsó részére, nagyjából háromszáz másik turistával együtt. Ültünk, vártunk, készülődtünk az együtt ünneplésre. És elkezdődött a Húsvéti Feltámadási a kórus spontán éneklése. Mindenki felállt, mi is, majd legnagyobb meglepetésünkre a karzat egyik felét elkezdték kiterelni. Nem értettük, de sokat nem értetlenkedhettünk, mert hamarosan már mi is lefele baktattunk a hátsó lépcsőn és az utcán találtuk magunkat. ’Nincs hely, nincs elég hely’ – mondták a szervezők, ezért kellett a templomot elhagynunk. Ott álltunk kérdőn, hogy, akkor egyáltalán miért engedtek be bennünket, hiszen a tömeg látható volt. Erre is ugyanazt a választ kaptuk. Érdekes fintora ez a történelemnek – a megkülönböztetés továbbél, csak most a fehér rassz lett az „elnyomott kisebbség”, igaz sokkalta elegánsabb kivitelezésben: be is mehettünk, de ott sem maradhattunk.

A sűrített harlemi élmény ezzel nem ért véget, egy sarokkal arrébb újabb templom, és a Húsvéti ünneplés épp akkor kezdődött, ahogy beléptünk. Spontán improvizáció, húsvéti önkívület, Hallelujah, a passió teljes újraélése a feltámadás katarzisával. Folyamatos párbeszéd a hívek és a tiszteletes között, blues improvizációba átcsapó prédikáció, zenei válaszok hol a rézfúvosok önfeledt játékával, hol pedig zongora és basszus felszabadult rögtönzésével. A zongoránál nincs állandó zongorista, akinek épp kedve van, játszik, mesterien. Ahogy a zenekar tagjai sem egyszerre érkeznek – ki előbb, ki később, de mindig teljes az összhang. Blues, jazz improvizáció a Bibliára, tökéletes performance.

kng

New York, New York

Pár nap alatt voltaképpen nem lehet elmélyülni a városban, a társadalomban, a mindennapi életben, a felszínnel való találkozás, az első benyomások (ha tetszik impressziók) azonban mégis meghatározók. Belekóstoltunk. Tetszett.

A nagyváros.

Vasbeton, üveg, vasbeton, fém, üveg, felhőkarcolók, hömpölygő tömeg, gözölgő csatortna, autók és sárga taxik, szagok kavalkádja, forró latte-k, jeges teák - elképesztő mennyiségben, zászlók, nyüzsgés és rohanás, és van benne emberi, van benne lélegző természet, illetve urbanizált vadon. A dzsungel átlátható, a városszerkezet első pillanattól kezdve olvasható: kelet-nyugat a számoké, észak-dél az avenue-ké, és a Central Park a közép (mármint Manhattené). Ismeretlenül sem lehet elveszni, és az első sztereotípiák is azonnal leomlanak: New York nem zsúfolt beton rengeteg, bár arról megoszlanak a vélemények, hogy tiszta-e vagy sem, mindenesetre az utcák szélesek és a magas épületek nem nyomasztóak, inkább szédítőek, az előcsarnokok art deco, bauhaus, néhol egy kis szecesszió, márványból, és valóban arra inspirálják az embert, hogy bemenjen; talán inkább fogadóterek ezek, élővirággal, zöld növényzettel. A távolságok bejárhatóak, az utcákat, épületeket, tereket, emberek lepik el, gyalog, biciklivel, és a közvetlenség ’Are Ya Guys Fine?’ mindenütt ott van. Talán mindenki tudja milyen idegennek lenni, talán a bevándorlók szolidaritásának öröksége ez, nem engednek elveszni és nem az atomizált zombik világa ez. Vagy 9/11 ilyen hatással bír?

Az agresszió nem jellemző, nem érezhető a nyílt provokáció, kedvesség, nyitottság inkább és az egymásra odafigyelés. Mindenki részévé válik.

Nations, nationalism, nationhood

There is an enormous mess in language use and the underlying thinking when it comes to discussion of “nation”. The recent shift, following US usage, of substituting the word “nation” for country and state is merely the tip of a very complex iceberg indeed. There is widespread, if not actually universal agreement – this is always suspicious – that nationalism is a Bad Thing, possibly a Very Bad Thing Indeed, that it comes close to being the very embodiment of all the vices and that, tacitly anyway, nationalism is incompatible with democracy.

National interest, on the other hand, is fine, because every nation (i.e. state, country) has the welfare of its citizens at its heart and the pursuit of this welfare is different from nationalism, it is virtuous and morally superior (the use of ethical categories here is not a coincidence).

The factor that has made this transformation possible – or so its protagonists might argue – is that the modern nation (state, country) has entirely left ethnicity behind. Ethnicity, as we are all supposed to know, counts as an Even Worse Thing, except when it comes to the identities of non-European immigrants, for whom by a mysterious alchemy, it is benevolent. But majorities do not have ethnicity, they have civil society and citizenship instead.

Then, no one has ever explained how this shedding of ethnicity actually happened. It dropped, maybe, like the gentle dew. There was no debate, no deliberation, it just emerged. However, there is a twist. Whereas the countries – er, nations – of the West (roughly the EU-15) are thoroughly post-national, who knows maybe they have certificates to prove it, Europeans to the east of the Elbe are suspected of not having shed their ethnicity. In these shadowy lands, this line of argumentation might go, dubious processes somehow sustain ethnicity of the non-benevolent kind.

Now all this is very nice or would be, were it not for the fact that it is shot though with contradictions, closures, inconsistencies and all the other sins against clarity that tend to arise when ideologies raise their heads. In simple terms, the proposition that there is no ethnicity in the EU-15 is nothing more than an assertion. Culture, language, history, memory, symbols, rituals (there was that Royal Wedding in London last week, for one) are ever present to ensure the continuity of these collectivities. They are neither neutral nor innocent. They are, as anywhere, the raw material for reproducing ethnic identities.

But this is denied for a number of reasons. One of these is the supposed openness towards immigrants; if there is no ethnic community, presumably, it becomes much easier for migrants to integrate. This is what the valorised thinking would have us believe; in sociological reality, it is very difficult to integrate into a majority that is in denial about a significant part of its identity. Then the second, this time a more covert reason, is that by claiming that ethnicity, together with xenophobia, populism, racism etc., are to be found in the shadowy East-Elbia, means that the ideologists of post-nationalism can safely export their own guilt feelings eastwards. The German press does this all the time, and the French and British media are not far behind. And there is a third reason. If the nations of the East are still partly or wholly ethnic, then it follows that their national (state, country) interest is tainted by ethnicity, is, therefore, less reputable, less democratic and less legitimate than the national interests of the purportedly ethnicity-free of nations of the West. And that means that these East-Elbian national interests can be safely overridden by those nations which have the pristine type of national interest. How very convenient.

(more to come on this topic)

Sch. Gy