Útinapló: 5 nap, 5 karika

július 27. péntek

Korahajnali indulás a Liszt Ferenc reptérről, a tömött géppel és egy ajándékba kapott órával korareggeli érkezés Lutonon. Csak találgatható, hogy az olimpiai-schengeni övezetbe való belépés előtt kígyózó mintegy félórás embertömeg mekkora része tudható be az általános londoni tumultusnak és mekkora része köszönhető a ma esti nyitóünnepséggel induló XXX. Olimpiai játékoknak. A Lutonból a belvárosba haladó vasúti szerelvényen az agglomeráció ébredező lakói- egyik kezükben kávé (tea?), a másikban pedig újság, ahogy azt a londoni hangulatot felvillantó, két héttel később esedékes záróünnepség is megidézi majd.

Jellemző, hogy miközben a londoniak elmúlt egy éve az Olimpiai játékok alatt várható iszonyatos embertömeg miatti óvintézkedésekről (a szabadságok ekképp történő időzítése, otthoni távmunka stb.) szólt, a 6 metró- és temérdek vasúti vonal találkozásán fekvő St. Pancras állomáson reggel fél 10-kor csak szállingóznak az emberek, ami egyaránt tekinthető a megnyugtató szervezés eredményének és baljós előjelnek (mint később kiderül, a helyzet az előbbi: a várható 3,5 millió látogató mellett mintegy 2 millióan hagyták el a játékok idejére a várost). A városban az Oxford Street felett kifüggesztett nemzeti lobogókon kívül egyelőre semmi nem utal a ma estétől kezdődő sporttörténeti eseményre, délutántól azonban egyre többen foglalják el az olimpiai visszaszámlálónak helyt adó Trafalgar Square-t. Fényképező turisták, a jó beállást kereső operatőrök és helyszíni tudósítók, interjút adó sportolók, járőröző katonák és rendőri biztosítással áthaladó sötétített üvegű járművek (az Olimpia alatt a rendőri intézkedésekre és a biztonságra 1 milliárd fontot költöttek, csaknem ugyanannyit, mint a sportlétesítményekre). A még itt ragadt londoniak már déltájban elhagyhatják munkahelyüket, délutántól pedig egyre több ember tölti meg az utcákat. Estére megtelnek a Pub-ok a Sohoban, a nyitóünnepséget a helyszínen jelenlévő, fejenként legkevesebb 700 fontot fizető 80 ezer néző mellett a becslések szerint mintegy 1 milliárd ember követi televízión.





július 28. szombat

A különböző fegyvernemek sorában a női tőrvívás indítja meg a 2012-es vívóolimpiát. Az összesen hét sportágnak (pl. az asztaltenisznek, a súlylökésnek, a cselgáncsnak) helyt adó, London keleti részén fekvő ExCeL-i létesítménybe két órával korábban ajánlják az érkezést, így reggel nyolc óra tájban már kisebb tömeg hömpölyög békésen a vasúti megállótól önkéntesek által övezett úton. A szervezésre jellemző egyébként, hogy jelentős energiát fektetettek a humán erőforrásba, azaz a különböző életkorú és nemzetiségű mintegy 80 ezer önkéntes felkészítésébe, akik eltéveszthetetlen lila egyenpólójukban élő láncként mutatják az érkezőknek az utat az összes olimpiai helyszínen.

Az ExCeL-i stadion előtt a reggeli fényben a szurkolók a rend fenntartóival fotózkodnak, akik pillanatok alatt belesimulnak új szerepükbe. Míg a hatalmas magyar zászlóval próbáljuk a megfelelő beállást, a tőrvívást hamarosan közvetítő magyar tudósítók jönnek oda beszélgetni, akiktől azt is megtudjuk, hogy az aréna közepén felállított, olimpiai színekkel megvilágított pástok közül Mohamed Aida melyiken fog vívni a 32-es táblától egyenes kieséssel a negyeddöntőig tartó délelőtti turnusban. A jegyünk természetesen éppen a nézőtér legtávolabbi pontjára szól, de nem esünk kétségbe: látva az üresen maradt helyeket és a jegyszedők lanyhuló figyelmét, hamarosan már a kék pásttal szemben szurkolunk.

A londoni szervezést illető egyik legsúlyosabb kritika egyébként éppen az üresen maradt nézőtéri helyekkel volt kapcsolatos, amelyeket az évekkel korábban pályázó, de jegyhez nem jutó nézők is jól láthattak a közvetítések során. A jegyek értékesítése több körben történt: a leginkább favoritnak számító eseményekre (nyitó- és záróünnepség) és sportágakra (atlétika, úszás) már évekkel korábban kellett pályázni, míg más versenyekre, mint a vívás, vagy a kézi- és vízilabda, kellő éberséggel és gyorsasággal még május végén is lehetett az Olimpia hivatalos honlapján 20 fontos kezdőártól jegyet venni.

Egyszerre négy páston zajlanak tehát az asszók, és vívó legyen a talpán, aki mellette folyó küzdelmet ünneplő-tapsoló hangzavart ki tudja zárni saját pengeváltásai közben. Mohamed Aida bejut a legjobb 16 közé, ahol azonban a dél-koreai Nam-mal szoros küzdelem alakul ki. A háromszor három perces menetek közti szünetben az edzők a pástra szökkennek, kezükkel cseleket írnak le, ordítva magyaráznak tanítványuknak- Mohamed Aida háta mögött egy nyugodt és hallgatag ember áll köpcösen. Legyen ez betudható az összeszokásnak, vagy a magyar reziszteanciának, az semmiképpen sem tehetett jót, hogy a mester két héttel az Olimpia előtt kapta meg felmondólevelét. Talán még jó párszor négy év kell, hogy ilyen és hasonló dolgok nálunk se történhessenek meg, Mohamed Aida mindenesetre a nyolcaddöntőben a hirtelen halált jelentő ráadástussal búcsúzott, az este pedig hármas olasz éremszerzéssel zárult.





július 29. vasárnap


Pihenőnap, nekünk legalábbis, és hamisítatlan londoni hangulat: English breakfast olimpiai színű paprika-karikákkal és English summer rain. A Kossuth rádión keresztül követjük a magyar férfi vízilabda-válogatott Szerbia elleni vereségét, és egyszeri szurkolóként kicsit kevésbé keserít el az eredmény: annál nagyobb lesz a tétje a keddi mérkőzésnek.

A briteknek köszönhetjük egyébként, hogy július elején csodával határos módon sikerült még jegyet szereznünk a Magyarország-Montenegró vízilabda meccsre. A csoportok sorsolása ugyanis már két hónappal ezelőtt eldőlt, a szurkolók ennek megfelelően vehették meg jegyeiket. Az utolsó pillanatban azonban a teljes menetrend borult annak érdekében, hogy a hazai 'Team GB' a legtöbb néző által követhető délutáni órákban játsszon, és óriási jegy-cserebere vette kezdetét a közösségi portálokon.

Vasárnap délután a helyszín a nyugat-londoni Hammersmith és a lokális történelmet megtestesítő, Dove névvel fémjelzett pub, amely a világ legkisebb bar room-jával a Guiness Rekordok könyvébe is bekerült, de nekünk ma itt másfajta, sport-történelem íródik. A helységben szitáló fekete-fehér kisképernyős televízió mutat valami aktuális és számunkra unalmas eseményt, de rajtunk nem fognak ki. Wifi hozza be a Kossuth rádiót és a telefon fölé hajolva drukkoljuk végig Szilágyi Áron aranyérmét az olasz Occhiuzzi ellen. A verseny közvetítéséből egyébként semmit nem von le a képi világ hiánya: az amúgy is fantasztikus rádiós kommentárokkal ez különösen igaz a vívás esetében, ahol a bírói ítélet alapjául szolgáló gyors pengeváltások egymásutánja szabad szemmel egyébként sem igen követhető. Az elmúlt évek gyakorlatához képest azonban mégis történt e téren előrelépés: az asszókat előnyösebb szögből és közelebbről lehetett szemmel kísérni, ami a laikus nézők számára is élvezhetőbbé tette a versenyt. A különböző sportágak közvetítésére egyébként hagyományosan különböző nemzeti stábok szakosodnak, a vívás pedig ebben a tekintetben abszolút magyar territóriumnak számít.

És szerencsére most már (illetve ismét) nem csak ebben a tekintetben: a győztes pont beadása után Szilágyi Áron az égre mutat néhány éve elhunyt nevelőedzőjére, Gerevich Györgyre emlékezve, akinek szintén kardvívó édesapja a mai napig sporttörténeti rekordernek számít ugyanabban a számban (férfi kard csapat) elért hatszoros olimpiai győzelmével. Olyan sikerszéria veszi ezzel kezdetét, ami augusztus 12-ére, az Olimpia zárónapjára a nagyon várt, de elmaradt érmek ellenére is a 204-es lista 9. helyére repíti Magyarországot, olyan országokat megelőzve, mint Ausztrália, Japán vagy Kanada. (Ha pedig valakit a népességszám szerint súlyozott eredménytábla érdekelne: itt is a nagyon előkelő, 8. helyen szerepelünk, míg az érmek számát GDP-hez viszonyítva a 14. helyen állunk).




július 30. hétfő


A harmadik londoni Olimpia nem csak a sportesemény történetében kívánt maradandót alkotni: óriási kulturális kínálat fogadta az Egyesült Királyságba látogatókat. A házigazdák bemutatkozása, kultúra (-export) és sport keveredett ebben a két hétben. Bár a közel 12 ezer rendezvényen mind a 204 induló nemzet bemutatkozott, a kulturális Olimpia alapvetően a brit identitás-megerősítésről szólt, csak úgy, mint a verseny nyitó- és záróünnepsége, amelyet az ipari forradalom nyomán felemelkedő londoni metropolisz történetének, az angol humornak és a brit zenei kultúrának szenteltek. Ha azonban elfogadjuk azt, hogy egy ilyen, többmilliárd ember által követett világesemény évekig tartó, hatalmas költségeket felemésztő megszervezése, majd pedig több ezer ember összehangolt munkáját igénylő lebonyolítása kiemelt helyet foglal el egy társadalom önmeghatározási és önértékelési folyamatában, akkor az Olimpia alatt végtelenségig hangoztatott hívószavak egyfajta útkijelölésként is értelmezhetőek.

De mik is voltak ezek hívószavak? Fenntarthatóság- azaz az Olimpiai Park területén elbontott anyagok 98%-ának újrahasznosítása, tartós anyagból készülő és visszabontható létesítmények, a road-show-jellegű építési láz helyett hosszú távú tervezés, több sportág összevonása egy létesítménybe, városrehabilitáció. Szociális felelősségvállalás- azaz munkanélküliek, fogyatékkal élők és helyi lakosok foglalkoztatása, a következő generációk sportra nevelése, szociális bérlakások kialakítása az olimpiai falu helyén. Továbbá, on-line forgalom, hatalmas informatikai rendszerek és még több futurizmus: a gyermekek igényei szerint megtervezett formabontó kabalák és az ExCeL-i stadionnál az égben haladó közlekedési eszközök. Bár azzal mindenki tisztában lehet, hogy nem egy tündérmeséről van szó, az alapvető célok megfogalmazása egy olyan új irányt mutat, amelyben egyszerre tűnik fel egy dinamikusan fejlődő metropolisz jövőképe és egy több évtizedes, gazdasági prosperitást hozó időszak végének tudomásul vétele.





július 31. kedd



A 30. nyári, és az első őszi olimpiai játékokra ébredünk: 17 fok és szakadó eső. Reggel hét órakor már úton vagyunk a Central metro line East End-i részén található Olimpiai Parkba. A közlekedés kényelmes, ami úgy értendő, hogy a tömeg semmivel sem elviselhetetlenebb egy átlagos londoni reggelnél, és egy metróátszállással kint találjuk magunkat a stradfordi helyszínen. A szervezők becsületére legyen mondva, hogy a horribilis tömegközlekedési árak mellett az olimpiai jeggyel rendelkezők az aktuális esemény napjára egész napos, London mind a kilenc zónájára érvényes bérletet kaptak.

Az olimpiai falunál, akárcsak ExCeL-ben, a reptérihez hasonló biztonsági vizsgálaton kell átesni, ezután széles hídon át halad a folyamatosan érkező tömeg az Olimpiai Stadion felé. A 80 ezer férőhelyes arénán kívül a 350 futballpálya nagyságú Park területén találhatóak többek között az úszásnak, vízilabdának, kosár- és kézilabdának helyet adó létesítmények is. Az 5 ezer fős vízilabda-centrum is egy azok közül az épületek közül, amelyeket az Olimpia végeztével teljes mértékben el fognak bontani.

A ma reggeli esemény két mérkőzést, a már említett Magyarország-MontenegroMagyarország-Montenegró, és a Horvátország-Spanyolország meccset foglalja magában. E négy náció szurkolóin kívül néhány amerikai turista és békésen szemlélődő brit család található még a nézőtéren, a magyar fölény azonban első pillanattól szembetűnő. Ha a társadalmi szolidaritás mértékét az Olimpián tanúsított szurkolói aktivitáson mérnék, akkor egy jóval kiegyensúlyozottabb nemzet képét tükröznénk: a lelátókon tapasztalható példátlan magyar jelenlétről és támogatásról nem csak a helyszínen levők, de a tudósításokat nézők-hallgatók is meggyőződhettek. Az nem számít, hogy szinte végig vesztésre állunk, sőt az sem, hogy nem is játsszunk a legjobban, zeng a stadion. Öt percen belül a mellettünk ülő amerikai férfin is piros-fehér-zöld matrica díszeleg, másfél órával később pedig egy csapásra mindenkiből spanyol szurkoló válik, amikor a horvátok elleni utolsó másodpercben lőtt egyenlítő gólukat -tévesen- nem adja meg a bíró. A látottak megcáfolják, hogy mindenki a nyertes csapathoz szeretne tartozni: mindenki a legnagyobb összefogást mutató, a kollektív élményt nyújtó csapatnak szeretne a részese lenni. És éppen ez adja meg egy ilyen világesemény valódi jelentőségét: a közös rítusok olyan interakciókat és kapcsolódási pontokat teremtenek, melyeken keresztül egymást megismerjük, magunkat pedig elhelyezzük a világban. Ki cáfolná, hogy erre -csakúgy, mint az újkori olimpiák 116 éves története során bármikor-, ma is égető szükség van?

S.Z.