Törzsiség

A blog ezzel a bejegyzéssel egy újabb formával jelentkezik, ezúttal egy könyv recenzióval, de két megközelítésből. Robin Fox: The Tribal Imagination – Civilization and the Savage Mind című kötetét az iroda két tollnoka is bemutatja. Lássuk, mire képes az együttgondolkodás!


I.

Van-e bármilyen mondanivalója ma az antropológiának? Tud-e a modern komplex társadalmakkal bármit is kezdeni? Kezembe akadt Robin Fox vaskos könyve, címe The Tribal Imagination – Civilization and the Savage Mind (talán ez lenne a magyar fordítása „A törzsi képzelet – civilizáció és a barbár gondolkodás), mely zseniálisan építi fel és bontja ezer szálra az antropológia modern, mai üzenetét, mind a nemzetközi politikai viszonyokban – miért ítéltetett kudarcra mind az iraki, mind az afganisztáni demokrácia-építés, mind az irodalomtörténetben, mind a nyelvészetben, mind pedig a társadalomtudományok kialakulásában. Igaz, a mérték, illetve a szálak hosszúsága sok helyütt zavaróan hosszúak, másutt pedig túlságosan rövidek.

Mindenesetre a könyv kiváló elemzés arról, hogy milyen finom mechanizmusok, látens vagy éppenséggel jól látható kapcsolati hálózatok szövik át és működtetik a társadalmakat és a gondolkodásokat strukturalizmuson és a rendszerelméleteken túl, milyen csoportdinamikák léteznek, és mi az elsődleges meghatározó elemük. Ez pedig a törzsiség, a nagycsalád, a klán, a férfiak közötti kötések elsődlegesen.

Fox szerint a törzsiség korántsem csak a „primitív társadalmak” sajátja – belső dinamikája, szerveződése jól tükröződik a „fejlett társadalmakban” is. Az ősi dobszó folyamatosan pereg. Hiszen éppen a törzsiség sajátja, hogy tagjai számára jól ismertek a szabályok, a tabuk, és fenntarthatósága a bizalmon, a megbízhatóságon és a közös nyelven alapszik. És nem utolsó sorban a legfontosabb szerepe, hogy önmagát fenntartsa és reprodukálja. Bármi áron.

Vérfertőzés. Ez a ma botrányt keltő fogalom mindennek az alapja, Fox szerint. Mára talán vérrokonság néven sokkalta szalonképesebb. A Bibliának, nemzeti eposzoknak, hősi énekeknek, a teljes irodalmi repertoárnak, jelenlegi észak-afrikai vagy közel-keleti eseményeknek, voltaképpen ez az emberiség mozgatórugója. A csoport fenntartásának alapgondolata, hogy a vérvonalat tovább kell vinni, és mivel a kihalás nem opció, így a befelé fordulás az egyetlen megoldás. Igaz, minden csak és kizárólag szabályozott kereteken belül: az egyéni döntések felett folyamatosan a csoport érdek dominál. Érdekes a Bibliának egy teljes deszakralizált elemzését olvasni, kizárólag az antropológus szemével és eszköztárával, bizonyítva az egy közös ős létét, a testvérek közötti házasságok sorát szemléltetve. Fox még az Oidipüsz-komplexusról és Freudról is lerántja a leplet és azt is bemutatja, hogy a görög tragédia saját korában teljesen más miatt volt felháborító.

És hogyan marad fenn a nagycsalád? Miért nem veszik a feledés homályába? Az emberi agyi fejlődéssel illetve az agyban zajló működésekkel magyarázza mindezt Fox. A dobszó folyamatosan pereg évszázadokon keresztül. A ritmus nem változik. Ma sem. Emlékek maradnak, szavakhoz, képekhez társulnak. Repetitio est mater studiorum – mondhatnánk. Az ősi versek, ritmusok segítik az emlékezést,

"... Sok régi ritmus, sűrű és borús

Zajlás a test titkos mélyeiben,

Távol a fénytől s mégis biztosan,

Hibátlanul. S ős híreket izen...."

(Tóth Árpád: Az ősök ritmusa)

magukba zárva a tudásokat, újratermelve még a „Nyugati világban” is a csoportok meghatározó kötéseit. Voltaképpen a modern iskolarendszerek ezeket a nagy eposzokat és modern drámákat mesélik újra, napról-napra. Csak éppen az antropológus eszköztára hiányzik értelmezésükhöz, újabbak rakódnak rájuk, de a lényeg változatlan. Fox könyvében újból a lényegről beszél, szembesítve és magyarázva a különféle újkori értelmezések okait.

Ami a könyv eredetisége, voltaképpen az a hátránya is. Sajnálatosan beleragad az angolszász törzsiség gondolatvilágába, nem tud belőle szabadulni, és nem képes más modern, mondhatni gondolkodási stílusokat, törzsi kultúrákat bemutatni. Angolszászul is hallatszik a dobszó. A francia és német gondolkodás ez esetben testvér nemzettségeknek tekinthetők, ahogy a Biblia és görög irodalom feltárása is, a közel-kelet illetve az indiánok bemutatása a gyarmatosítás számlájára írható. Pedig de jó lett volna olvasni a magyar univerzalizmusról vagy éppen partikularizmusról....

A modern társadalmakat Fox Athén és Spárta közötti ide-oda billegésben látja – nyitott és zárt társadalmak vetélkedése Karl Popper után. Az ideális Fox szerint a két típus vegyítése. Ahogy a mediokrácia (a csoda, hogy mindenki egyenlő) és az extrém (mindenki teljesen különböző) elegyítése is célszerű lenne Fox szerint, Taleb Fekete Hattyúját idézve, az ember minden esetben ugyanazt a kiszámíthatóságot és biztonságot szeretné elérni, ami teljességgel lehetetlen. A slusszpoén pedig, hogy a liberális demokrácia gyenge pontja maga az ember, az emberi természet – a civilizált képzelet és a törzsi képzelet folyamatos küzdelme zajlik jelenleg is.Kár, hogy a könyv utolsó fejezetébe sűrűsödik a mostani társadalmakra vonatkozó mondanivaló és kritika. Pedig az első oldaltól kezdve erre vártam.

kng


II.

Hosszú a könyv, de valójában két fő gondolatból indul ki. Az egyik a törzsiség, mint az emberiség alapállapota – az emberi közösségeknek a normális, sőt természetes kapcsolatrendszere. Fox értelmezésében a törzsiség a vérrokonságot helyezi előtérbe, erre alapozza a kötelékeket, ill. a lojalitásokat, és ezek minden más kapcsolat fölé emelkednek. A rokonság, a nagycsalád, a klán különféle formái nyújtják az egyénnek a bizalmat, a biztonságot, a társadalmi és kulturális tőkét, az információs hálózatot: a törzsiség definiálja az emberi mivoltot. Mindez szigorúan szabályozottan alakul, a tagok számára érthető keretek között, és szertartások, varázslatok, tabuk, előítéletek segítségével termelődik újra. A törzsiség, így Fox, komoly korlátokat szab az egyéni szabadságnak.

Ezt az ősi rendszert törte át, bontotta le a Nyugat a világ többi részétől eltérő fejlődése következtében, ezáltal megteremtve a a civilizációs „csodát” (Miracle), a polgári, egyéni szabadságot felkaroló társadalmat. Igaz, a törzsiség továbbra is kíséri, kísérti a Nyugatot: ennek pedig a „dobszó” (Drumbeat) nevet adja. Leegyszerűsítve: a Nyugat a „csoda” terepe, amíg másutt, a nem-Nyugaton a „dobszó” regnál, bár igaz, hogy mindkettőben fellelhetőek a másiknak a jelei is.

Fox másik nagy gondolata a „csoda” veszélyezettsége, nevezetesen a „dobszó” minduntalan elő-előretörése, pontosabban a visszarendeződés fenyegetése, mivel a dobok nem tűntek el, hanem csupán a háttérbe szorultak.

Fogadjuk el kiindulási pontnak ezt a két alapgondolatot.A nagycsalád-rendszer minden kétségen kívül a nem-Nyugat domináló eleme, aki ezt nem érti, nem akarja elfogadni, az az adott társadalmak mozgását, dinamikáit sem értheti meg. Két példa a könyvből. Fox egy amerikai újságírót idéz, aki némi megrökönyödéssel konstatálta Bagdadban, hogy a szállodájában zajló esküvők kivétel nélkül első unokatestvérek között kötőtdek. Amikor az újságíró ezt felvetette, egyszerű választ kapott: micsoda, azt szeretné, hogy egy idegent vegyek el feleségül? A normális, a természetes a nagycsaládon belüli házasság, mert csak így marad fent a rokonságra alapuló rendszer, és a velejáró biztonság. A kívülálló nemcsak, hogy nem biztonságos, hanem potenciálisan ellenséges is - felejtsük el!

A másik anekdota az első világháború idejét eleveníti fel: amikor T.E. Lawrence (a Bölcsesség hét pillérének szerzője és az Oszmán birodalom elleni un. arab felkelésnek a szervezője) katonai segítséget kér egy arab törzsfőnöktől az arabok érdekében, a következő választ kapja a törzsi vezértől: kik ezek az arabok? Vagyis nem egy arab nemzeti tudat vezérelte, hanem a törzsiség, a saját rokoni-rendszerének az előnye-hátránya. Idegeneknek semmivel sem tartozott.

A nagycsaládi világ tehát szegmentált, különféle párhuzamos altársadalmakból áll, amelyek képesek egymás mellett megélni, szabályozzák kapcsolataikat, de egymásban legjobb esetben is riválist látnak, nem pedig hasonló állampolgárt. Ezeknek az országoknak a lakosságát nem lehet népnek nevezni. Hiába beszélik ugyanazt a nyelvet, hiába (mondjuk) Iszlám vallásúak, hiába rendelkeznek hosszúlejáratú közös történelemmel, mégsem tartoznak egymáshoz: a szegmens az egyetlen univerzálisan elfogadott kötelék, mert ez a vérrokonságból indul ki és ez adja, adhatja a megbízhatóságot.

Ha egy újságíró, ill. egy diplomata vagy egy NGO munkatársa a „szíriai” vagy az „afgán” vagy a „líbiai” népről kezd el beszélni, akkor nyilvánvalóan nem érti a helyzetet; és aki arra alapozza a stratégiáját, hogy egy effajta országból egy nyugati típusú demokráciát fog kovácsolni (l. Afganisztán), annak nagyon hamar kudarc-élménye lesz. A nyugatiak hajlamosak lenézni a törzsiséget, feltételezvén, hogy ez egy olyan kiküszöbölhető diszfunkció. Nem, az érintettek ebből nem fognak kijózanodni.

Fox másik tétele azonban egy fokkal kevésbé meggyőző. Karl Popper (akinek Fox tanítványa is volt) a nyitott és zárt társadalmak tézisére alapozza érvelését: a „csoda” társadalmait az egyéni szabadság eszméje hatja át, ez a központi eleme a Nyugatnak, és ezt a világraszóló (a világot megváltó?) teljesítményt szakadatlanul veszélyezteti a sokoldalú zártságok újratermelődése. Bár Fox valamelyest finomítja az érvelését a könyv utolsó két fejezetében, mégis nehezen fogadja el egyrészt, hogy minden emberi intézmény, legyen az formális vagy informális, bizonyos zártságokat eredményez: másképpen működésképtelen lesz. A szabályozás, az intézmény szokásrendszere egy intézményi identitás-komplexumot hoz létre, ezzel pedig elkerülhetetlenül kizárja a nem-tagokat. Itt érdekes, hogy bár Fox idézi Mary Douglast, a How Institutions Think c. könyvéről nem tesz említést. Ilyenek a struktúrák.

Másrészt, az intézmények és struktúrák - és a nagycsalád is ilyen - a biztonságot, a kiszámíthatóságot, ill. ezen belül az egyéni szabadságot is szavatolják: egy struktúra nélküli társadalom eleve elképzelhetetlen és minden bizonnyal a nyers hatalmat helyezné előtérbe. Ebből az is következik, hogy a zártság veszélyét nem kell túlméretezni; igen, létezik, de nem maga a struktúra a veszélyforrás, hanem a szabályozatlanság, ill. a konkuráló intézmények hiánya. Harmadrészt Fox egyáltalán nem tér ki az esetlegesség kérdésére: a zártságot sokkal könnyebben kerüljük el, ha tisztában vagyunk saját és mások esetlegességével, mert ennek segítségével tudjuk a zártságokat kikezdeni, lebontani. Az önreflexivitással megérthetjük nemcsak az zártságok természetrajzát, hanem a nyitottság rugóit is, mivel rálátást ad saját esendőségünkre. Ez gyakran kényelmetlen, igaz, de megteremti az újítás lehetőségét. Hozzátenném, hogy az önreflexivitás kizárólag európai örökség, innen nézve az optimizmus és a remény tápterülete.

Fox nem igen vesz tudomást a kommunizmusról, pedig ez volt a 20 sz. legklasszikusabb zárt rendszere, és ebben a kontextusban világosan kiderül, hogy a külső tényező – az emberi jogok elismerése a Helsinki Záróokmányban – jelentette az esetlegesség berobbanását a zárt rendszerbe. Továbbá sajnálatos, hogy Fox nem foglalkozik Bahtyin monologikus rendszerek elméletével, mert ebből könnyen lehet következtetni a zárt rendszerek fenntarthatatlanságára. Juri Lotman Kultúra és robbanás című könyvéből pedig a zárt rendszerek gyenge pontjait is megismerhette volna.

A társadalomtudományok központi témája a struktúra és a cselekvőképesség közti feszültség: ha túl erős a struktúra, akkor ez megbénítja a társdalom önmozgását, azonban ha túl laza, és szabályozatlan a szabadság, akkor kialakul az anarchia, minek következtében egy atomizált, szétzilált társadalmi állapot válik uralkodóvá. Ezt a dilemmát Fox alig érinti, de mégis sikeresen rávilágít egy, az átlag nyugati gondolkodás által nagyrészt elhanyagolt struktúrára: a vérrokonság máig is domináló szerepére a nem-Nyugaton.

Sch. Gy.



Hivatkozások

Fox, Robin The Tribal Imagination: Civilization and the Savage Mind (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 2011).

Douglas, Mary How Institutions Think (Syracuse NY:  Syracuse University Press, 1986).

Lotman, Jurij Robbanás és kultúra  ford. Szűcs Teri, (Budapest: Pannonica, 2001).

Taleb, Nassim Nicholas, The Black Swan: the Impact of the Highly Improbable (London: Penguin, 2007).