Skandinávia, az USA és az újraelosztás aktuális dilemmái

Ahogy azt már a blog két korábbi bejegyzése is tárgyalta, a II. világháborút követően nyugaton kialakult társadalmi rendszerek, illetve a modern jóléti államok berendezkedésének alapvető mechanizmusa, a redisztribúció elve jelenleg igen komoly kihívásokkal szembesül mind az Európai Unió határain belül (A new „revolt of the rich”?), mind pedig a nemzetállami szinten (Redistribution and its travails). Márpedig ez nem választható el az egymással vállalt szolidaritás, a saját közösségért és a közjóért érzett felelősség kérdésétől sem.
Miközben az európai államokban és az USA-ban a gazdasági válság és a multikulturális társadalom kiéleződő feszültségeinek hatására mind inkább felmerül a jelenlegi modellek újragondolása (a munkaerőpiacok átrendeződése, az oktatási, a nyugdíj- és szociális rendszerek átalakítása), jelenleg is igen változatos redisztribúciós (és így szolidaritási?) modellek léteznek.

De mely tényezők határozzák meg, hogy a javak és juttatások újraelosztásából kik és milyen mértékig részesülhetnek?


A jóléti modellek két pólusa: Skandinávia és az Egyesült Államok


A különböző jóléti mechanizmusok eltérését jól példázza annak az áttekintése, hogy a közszféra és a közjó fogalmát középpontba állító szociológiai kutatási irányok mely országokban tudtak igazán elterjedni. Ez a metódus tulajdonképpen a szociológia önmaga felé fordulásaként is értelmezhető, és azon a feltevésen alapul, hogy a kutatói világ fogékonysága egy-egy téma iránt mélyebb történeti-társadalmi okokban gyökerezik.
A mostanában igen kedvelt motivációs kutatások egyik népszerű ága, az úgynevezett public service motivation fogalmának vizsgálata arra keresi a választ, hogy milyen különbség mutatkozik az állami, illetve a magán szektorban munkát vállalók hivatástudata között. Az alapvetés pedig egyértelmű: azokat, akik az állami felügyelet alá tartozó oktatási, egészségügyi, szociális vagy közigazgatási szférában helyezkednek el, inkább jellemzi altruizmus, illetve a tágabb közösségért, a társadalomért való felelősségvállalás, mint a magán szektorban munkát vállaló társaikat.

Meglepő módon a közszféra altruisztikus motivációi iránti érdeklődés a különböző jóléti modelleket feltüntető képzeletbeli skála két végpontjánál tűnik kiemelkedőnek: a gazdag és univerzális transzfereket juttató Skandináv országokban, valamint a liberális modell mintapéldájának tekintett Egyesült Államokban. A kutatási hagyomány hasonlósága és az úgynevezett public ethos népszerűsége mögött azonban teljesen eltérő történelmi és társadalmi tényezők húzódnak meg.

A Skandináv országok kicsi és tőkeintenzív gazdaságai, nagy számú és politikailag jól szervezett vidéki népessége a 19. század végén kitűnő alapot biztosított a mezőgazdasági és az ipari munkásság úgynevezett vörös-zöld koalíciójához. Ezekben az országokban a szociáldemokrácia és az egalitarizmus hagyománya a politikai gondolkodás szerves részévé vált, ami a II. világháborút követően lehetővé tette a középosztály megnyerését egy olyan modell számára, amely magas adókra és a szociális háló „széles merítésére” épül. Nem elhanyagolható ugyanakkor a reformáció hatása sem: míg korábban a Római Katolikus Egyház vette vállára a szociális ellátás és az oktatás kérdését, az ezzel való szakítást követően viszonylag hamar kialakultak a szekuláris és az állami szféra jóléti ellátó intézményei (illetve a különböző civil társulások és egyesülések központi szerepe is innen eredeztethető).

Dániát véve példaként a legfrissebb értékvizsgálatok is megerősítik, hogy a dán politikai gondolkodásnak a mai napig szerves része a közjó iránti felelősségvállalás, míg az állami intézményekbe vetett bizalom magasabb a szakszervezetek, de még a média esetében mért értékeknél is. Mivel a kiterjedt állami szféra az adófizetők mintegy egyharmadának biztosít megélhetést, ezen alkalmazottak motiváltsága és elhivatottsága a társadalom irányában komoly finanszírozási kérdés is, ami tovább erősíti a közjó „étoszát”.

Noha a vörös-zöld koalíció elengedhetetlen volt a New Deal program végrehajtásához is, az USA déli részének munkaintenzív termelése, a mezőgazdasági és az ipari népesség eltérő jellege és igényei az Egyesült Államokban nem tették lehetővé egy mindenkire kiterjedő biztosítási rendszer kialakítását. A II. világháború után megerősödő középosztályi réteg jellemzően az állami szférán kívül kereste és találta meg jólétének biztosítását, ami egy „maradvány-jellegű” jóléti modellt eredményezett. Az állam kötelékében tehát főleg azok maradnak, akik saját erőből nem képesek boldogulásuk megteremésére, ez a kötelék pedig meglehetősen stigmatizáló jellegű is lehet.

Az amerikai modell legfőbb védjegyévé ezért az önsegítés és a civil társulás iránti szenvedély vált- többek között ez volt az, ami Tocquevillet is annyira magával ragadta az 1830-as években tett látogatása során. Bár az amerikai civil társadalom gyengüléséről számos publikáció számol be (Robert Putnam vizsgálata a bowling lehanyatlóban lévő kultúrájáról a „bowling alone” fogalmát állította e jelenség szinonimájává), semmi sem mutatja jobban ennek a társadalmi tőkének az erősségét, mint a felette érzett folyamatos aggodalom.

A közszférában való munkavállalás étosza az Egyesült Államokban éppen azért alakulhatott ki, mert relatíve kisszámú embert érintett és így valamilyen különös hivatástudatot feltételezett. Az 1960-as években, a jóléti államot ért kritikákkal és az újbaloldali mozgalmak megjelenésével egy időben azonban az állami intézményekbe vetett bizalom erőteljes csökkenésnek indult, és egyre inkább elterjedt az a nézet, hogy a közszférában is csak az önérdek az elsődleges motiváció. Ezek a folyamatok rendkívül hátrányosan érintették a mindenkori amerikai kormányt, az 1980-as években ezért Bush elnök már a public ethos megújítását hirdette, és ez a folyamat vezetett el a fogalom tudományos vizsgálatához, illetve mesterséges feltámasztásához is.


A jóléti állam és az Európai Unió előtt álló kihívások


Függetlenül attól, hogy az itt felsorolt történeti és szociológiai tényezők milyen konkrét modell kialakulását eredményezték a II. világháború után a nyugati világban, a jóléti állam a megváltozott gazdasági helyzetnek, a demográfiai trendeknek, az átalakult nemi és családi szerepeknek és az így létrejött új kockázatoknak és igényeknek a hatására az 1970-es évek után most kétségtelenül egy újabb változását (válságát?) éli át. Miután a gazdasági válságnak köszönhetően a piacok felelőtlensége jó ideje terítéken van, a tendencia alapvetően az állami szerepvállalás növekedése felé mutat, míg az államadósságok elszállását látva az is megkérdőjeleződhet, hogy vajon az állam mennyire jó „gazda”? Sőt, az imént felsorolt tényezők mellett éppen a növekvő költségvetési hiány az, ami új mechanizmusok kialakítását sürgeti. Hiszen míg a redisztribúció szellemiségéhez (legyen az nemzeti vagy európai szintű) elengedhetetlen valamiféle összetartozás-tudat, kétségtelen az is, hogy a rendszer stabilitása a gazdasági stabilitásra épül.
Nehéz megmondani, hogy az Európai Unió szintjén személve a kérdést mi tűnik égetőbb problémának: az összetartozás, illetve a szolidaritás hiánya, vagy a gazdasági érdekek dimenziója. Utóbbit sajnos nem lehet kiiktatni a képletből: az újraelosztás konszenzusához végső soron elengedhetetlen annak az érzete, hogy a többiek boldogulása hosszú távon a mi boldogulásunkat is elősegíti. Míg a globalizáció kapcsán mindenki a kölcsönös függőségről beszél, ma még mindig nem egyértelmű, hogy az EU vezető tagállamainak jóléte mennyire függvénye a többi tagállam gazdasági helyzetének, míg a gazdasági recesszió időszaka kétségkívül nem kedvez a közös európai nevező megtalálásának.

Akárhogy is, annyi biztosan elmondható, hogy a következő időszakban a gazdasági válság által felszínre hozott problémákra választ kell találni mind az egyes tagállamokban, mind pedig az Európai Unió intézményén belül. Ezek a válaszok pedig—csak úgy, mint a II. világháború után kialakult rendszerek—meg fogják azt mutatni, hogy a XXI. század elején hogyan is gondolkozunk saját közösségünk más csoportokhoz való viszonyáról. Nem csak a nemzeti, de az összeurópai szinten is.

S.Z.


Felhasznált irodalom:

Esping-Andersen, Gøsta (1990): “The Three Worlds of Welfare Capitalism”, Princeton University Press, pp. 19-34.

Flora, Peter (1986). Growth to Limits. The Western European welfare states since World War II. Vol. 1, Berlin: de Gruyter, pp. 12-29.

Jørgensen, Torben Beck (2006). “Value Consciousness and Public Management”, International Journal of Organization Theory and Behaviour, vol. 9 (4), pp. 510-536.

Putnam, Robert (1995). “Bowling Alone: America’s Declining Social Capital”, Journal of Democracy, vol. 6 (1), pp. 65-98.