Hány Európa, pontosan?

Kívülről úgy néz ki, mint egy unió, mint egy szépen integrált nemzetközi szervezet, amely hűen tartja magát az „egység a sokféleségben” elvéhez. Azonban aki közelebbről ismeri az Európai Uniót, az gyorsan rájön, hogy a valóságban ez már egy ideje másképpen történik, sőt, gyakran radikálisan eltér a látszatól.

Kezdjük a demokrácia kérdésével: az EU szigorúan ragaszkodik a demokráciához, ahogyan ezt a portugál elnökség idején ki is nyilvánította az akkori miniszterelnök, Socrates: „a demokrácia Európának a DNS-e”. Szép, szép, de mi a valóság? A kezdet kezdetén, a második világháború háború után, az elitek elhatározták, hogy csak egy integráltabb Európa lesz képes elkerülni a háborúzást, a „soha többé” elvét hangoztatva. Sikerült is, de ennek meglett az ára: az integráció elitvezéreltsége. Elitek hozták létre az EUt, a népet alig-alig vonták be a folyamatba. Addig ameddig az európai projekt sikeres volt, ez nem is nagyon zavarta a kedélyeket, de a 2008-as válság óta ez megfordult. Nyersen: a nemzet-államok elitjei sokkal inkább saját nemzeti társadalmukat részesítik előnyben (finoman mondva), mint Európát, ill. az EU többi társadalmát. Egyszóval amíg az elitek integrációja nagyrészt megtörtént – bár itt is vannak szépséghibák – az európai nép, a démosz nem jött létre. Tehát itt van egy démosz nélküli demokrácia. Fából vaskarika, forró jég?

Ez a helyzet pedig egyre inkább kiéleződik, mivel a gazdasági válságban a globalizáció örvénye magával ragadja az eurót, feltételezvén, hogy az egyes ország bankjai sok helyütt a csőd szélén állnak; az érintett országok kormányai ezt nem engedhetik meg, mert ez egy krachot produkálna, így inkább fedezik a bankok kintlévőségeit, de a hitelezők – a hírhedt kötvénypiac – ezt nem hiszik el. Ennek következtében az eurózóna gyengébb államai növekvő „szolidaritást” várnak el a erősebbektől: a szolidaritás ez esetben komoly anyagi támogatást, tetemes összegeket jelentene. A gazdaságilag erősebb tagállamok erre nem nyitottak: Ciprus ennek fogyasztja a levét.

Az elitvezérelt, de politikailag csak kismértékben támogatott törésvonal mellett, létrejött Európa gazdasági törésvonala is, amelynek földrajzi dimenziója is van: az északi tagállamok alapvetőleg sikeresen gazdálkodnak, a déliek kevésbé: Görögország a legkirívóbb példa. Mi ennek a magyarázata? Egyszerű választ adott erre a finn miniszterelnök, Jyrki Katainen, egy tavalyi konferencián: mi betartjuk a szabályokat. Nem kell nagyon keresni ennek a mondatnak a folytatását, bár ezt nem mondta ki Katainen: ők nem. A déliek az „ők”.

Az északi és a déli Európa mellett fellelhető ráadásul a keleti is: a közép-európaiak, akik még mindig „új” tagállamoknak számítanak, hellyel-közzel egy fenntartható gazdasági stratégiát követtek, jóllehet ez sem vonatkozik mindenkire. Magyarország állapota javulóban van, de még távol áll a jóval kedvezőbb helyzetet fenntartó Lengyel- és Csehországtól, bár az is igaz, hogy perspektíváink meglehetősen jobbak, mint Romániáé.

A negyedik törésvonal viszont máshol húzódik: az eurózóna tagok és nem-tagok között. Ez most azért is aktuális, mert jelenleg az eurózónán belül hatalmas vita folyik a jövőről: vitathatatlan, hogy a közös pénznemet csak egy sokkal szorosabban integrált rendszer segítségével lehet megmenteni, de ezt a szorosabb integráltságot a nem-elit európai társadalmak nem fogadják el. Patthelyzet. Ha mégis létrejönne pl. egy közös bank-felügyelet az eurózónán belül, akkor mi lesz a nem eurózóna tagállamokkal (az eurózsargon ezeket az országokat „pre-in-eknek” nevezi; ez a kifejezés még angolul is sérti az ember fülét)? A nem-tagok stakeholderek a közös pénznemben, de nem világos, hogy a mostani tagok mennyire hajlandók a leendő tagok érdekeit figyelembe venni.

Az ötödik törésvonal az Európa-szintű politikáról szól. Az elmúlt pár év során egyre inkább észlelhető az egyesült baloldal fellépése – elsősorban az Európai Parlamentben, de valamennyire a Bizottságban is. A négy baloldali frakció – a szocialisták, a liberálisok, a zöldek és a szélsőbaloldal – egyre gyakrabban működtetnek egy közös frontot a jobb-középpel szemben, illetve ellene. Ez a baloldali összefogás két szempontból is új. Egyrészt nincs olyan honi parlament, ahol ez elképzelhető lenne, mondhati az európai baloldal szabadon lebeg valahol, nem nagyon képviseli szavazóit, megtestesíti azonban az elitvezéreltséget, sőt azt valamennyire erősíti is. Hogy ez milyen legitimációval rendelkezik, arról jobb hallgatni.

A másik újítása ennek a baloldalnak a közép-jobboldal marginalizálása az integráció kontextusában. Csaknem kezdettől fogva létezett ugyanis egy bizonyos integráció-barát együttműködés a jobb- és baloldal között: ennek egyre kevesebb jelét látom a Parlamentben, bár az, hogy milyen alapon nevezi magát demokratikusnak a baloldal, amikor a jobboldalt kizárja az európai politizálásból, nem világos előttem.

A baloldal átalakulásának magyarázatát mégsem a többlépcsős Európában kell keresni, hanem valahol máshol: az 1990-es években alakult ki az un. liberális konszenzus, választ adva a baloldal útkeresésére a kommunizmus letűnése következtében. Ennek a liberális konszenzusnak a fő ismérvei az emberi jogok hangsúlyozása, az erkölcsi követelmények előtérbe helyezése, a politika átmoralizálása, és az elitista politizálás monopóliumának vindikálása.

Ezt a konszenzust mellesleg szőröstül-bőröstül átvette a magyar baloldal, így pedig fenntarthatónak gondolta az egypárt rendszerből átörökölt monopóliumot, demokrácia ide, demokrácia oda. Ami talán sokkal fontosabb az EU szintjén: a Bizottság nagyrészt magáévá tette a konszenzust, ennek előfeltételezéseit és követelményeit. Ez ad egyfajta magyarázatot arra, hogy miért is hallgat a Bizottság a magyar baloldal híreszteléseire, és hogy miért is ítéli el annyira hangzatosan a Fidesz-kormányt politikáját.

Végül egy pár szót az opt-out intézményéréről: ez egy egyfajta kivételezés, amelynek fényében az adott tagállam nem vesz részt az EU egyik vagy másik programjában: a britek és dánok nem kívánták bevezetni az eurót, így kértek és kaptak egy opt-outot. Hasonló a helyzet a Schengeni egyezménnyel, legalább is ami a briteket illeti, bár itt az írek is kénytelenek voltak követni Nagy Britanniát, mivel a két ország közti forgalom annyira sűrű. Az opt-out legszembeszökőbb példája talán mégis az alapjogi charta, amelyből szintén a britek hiányoznak, a lengyelekkel és – ez még vitatott – a csehekkel együtt.

A Nagy Britannia és az EU közti törésvonal egyébként már több, mint 20 éves – Thatcher asszony bruges-i beszédével kezdődött (1988). Azóta a britek, de mindenesetre az angolok az európaiakkal szembeni ellenszenve csak erősödött, míg Skóciában ez nem annyira intenzív. Nem túlzás azt állítani, hogy az angolok EU-ellenszenve valójában az angol nemzeti tudat kibontakozása – nacionalizmusnak is nevezhető – bár az angolok ez ellen hevesen tiltakoznak, mivel náluk ilyen nincs, nacionalizmus csak tőlük keletre létezik. Ez a törésvonal egyre intenzívebb. A múlt év vége felé több felmérés is kimutatta, hogy az angolok többsége a kilépés, a Brixit mellett van.

Az EU-ban erre nincs precedens, igaz a Lisszaboni Szerződés igenis lehetővé teszi a kilépést. És valóban a demokratikus gondolkodás szellemében, ha egy ország népe a kilépést támogatja hosszabb ideje, akkor ezt illik elfogadni. Az viszont, hogy egy ilyen fordulatnak milyen nem szándékolt következményei lehetnek, már más kérdés: mindenképpen szétzilálná az eddigi integrációt, annak teljesítményeivel, kudarcaival együtt, és ezzel az európai stabilitást is veszélyeztetné. Mi pedig tudjuk, hogy ilyen helyzetben mit rejtegethet a jövő: jaj a kisállamoknak.

__________________________

egy kis eurózsargon szójegyzék:

Brixit, brit exit, a Grexit, az esetleges görög kilépés mintájára

liberális konszenzus, baloldali összefogáas az összes többi politikai erő ellen

opt-out, kb. az általános szabály alóli kivételezés

pre-ins, leendő eurózona tagok

stakeholder, kb. érdekelt fél

szolidaritás, papíron az egységes európai fejlődés alapja, a valóságban az a minimum, amelyet a gazdagabb tagállamok a szegényebbek felé hajlandók átcsoportosítani

_____________________________

Sch. Gy.