Hány Európa, pontosan?

Kívülről úgy néz ki, mint egy unió, mint egy szépen integrált nemzetközi szervezet, amely hűen tartja magát az „egység a sokféleségben” elvéhez. Azonban aki közelebbről ismeri az Európai Uniót, az gyorsan rájön, hogy a valóságban ez már egy ideje másképpen történik, sőt, gyakran radikálisan eltér a látszatól.

Kezdjük a demokrácia kérdésével: az EU szigorúan ragaszkodik a demokráciához, ahogyan ezt a portugál elnökség idején ki is nyilvánította az akkori miniszterelnök, Socrates: „a demokrácia Európának a DNS-e”. Szép, szép, de mi a valóság? A kezdet kezdetén, a második világháború háború után, az elitek elhatározták, hogy csak egy integráltabb Európa lesz képes elkerülni a háborúzást, a „soha többé” elvét hangoztatva. Sikerült is, de ennek meglett az ára: az integráció elitvezéreltsége. Elitek hozták létre az EUt, a népet alig-alig vonták be a folyamatba. Addig ameddig az európai projekt sikeres volt, ez nem is nagyon zavarta a kedélyeket, de a 2008-as válság óta ez megfordult. Nyersen: a nemzet-államok elitjei sokkal inkább saját nemzeti társadalmukat részesítik előnyben (finoman mondva), mint Európát, ill. az EU többi társadalmát. Egyszóval amíg az elitek integrációja nagyrészt megtörtént – bár itt is vannak szépséghibák – az európai nép, a démosz nem jött létre. Tehát itt van egy démosz nélküli demokrácia. Fából vaskarika, forró jég?

Ez a helyzet pedig egyre inkább kiéleződik, mivel a gazdasági válságban a globalizáció örvénye magával ragadja az eurót, feltételezvén, hogy az egyes ország bankjai sok helyütt a csőd szélén állnak; az érintett országok kormányai ezt nem engedhetik meg, mert ez egy krachot produkálna, így inkább fedezik a bankok kintlévőségeit, de a hitelezők – a hírhedt kötvénypiac – ezt nem hiszik el. Ennek következtében az eurózóna gyengébb államai növekvő „szolidaritást” várnak el a erősebbektől: a szolidaritás ez esetben komoly anyagi támogatást, tetemes összegeket jelentene. A gazdaságilag erősebb tagállamok erre nem nyitottak: Ciprus ennek fogyasztja a levét.

Az elitvezérelt, de politikailag csak kismértékben támogatott törésvonal mellett, létrejött Európa gazdasági törésvonala is, amelynek földrajzi dimenziója is van: az északi tagállamok alapvetőleg sikeresen gazdálkodnak, a déliek kevésbé: Görögország a legkirívóbb példa. Mi ennek a magyarázata? Egyszerű választ adott erre a finn miniszterelnök, Jyrki Katainen, egy tavalyi konferencián: mi betartjuk a szabályokat. Nem kell nagyon keresni ennek a mondatnak a folytatását, bár ezt nem mondta ki Katainen: ők nem. A déliek az „ők”.

Az északi és a déli Európa mellett fellelhető ráadásul a keleti is: a közép-európaiak, akik még mindig „új” tagállamoknak számítanak, hellyel-közzel egy fenntartható gazdasági stratégiát követtek, jóllehet ez sem vonatkozik mindenkire. Magyarország állapota javulóban van, de még távol áll a jóval kedvezőbb helyzetet fenntartó Lengyel- és Csehországtól, bár az is igaz, hogy perspektíváink meglehetősen jobbak, mint Romániáé.

A negyedik törésvonal viszont máshol húzódik: az eurózóna tagok és nem-tagok között. Ez most azért is aktuális, mert jelenleg az eurózónán belül hatalmas vita folyik a jövőről: vitathatatlan, hogy a közös pénznemet csak egy sokkal szorosabban integrált rendszer segítségével lehet megmenteni, de ezt a szorosabb integráltságot a nem-elit európai társadalmak nem fogadják el. Patthelyzet. Ha mégis létrejönne pl. egy közös bank-felügyelet az eurózónán belül, akkor mi lesz a nem eurózóna tagállamokkal (az eurózsargon ezeket az országokat „pre-in-eknek” nevezi; ez a kifejezés még angolul is sérti az ember fülét)? A nem-tagok stakeholderek a közös pénznemben, de nem világos, hogy a mostani tagok mennyire hajlandók a leendő tagok érdekeit figyelembe venni.

Az ötödik törésvonal az Európa-szintű politikáról szól. Az elmúlt pár év során egyre inkább észlelhető az egyesült baloldal fellépése – elsősorban az Európai Parlamentben, de valamennyire a Bizottságban is. A négy baloldali frakció – a szocialisták, a liberálisok, a zöldek és a szélsőbaloldal – egyre gyakrabban működtetnek egy közös frontot a jobb-középpel szemben, illetve ellene. Ez a baloldali összefogás két szempontból is új. Egyrészt nincs olyan honi parlament, ahol ez elképzelhető lenne, mondhati az európai baloldal szabadon lebeg valahol, nem nagyon képviseli szavazóit, megtestesíti azonban az elitvezéreltséget, sőt azt valamennyire erősíti is. Hogy ez milyen legitimációval rendelkezik, arról jobb hallgatni.

A másik újítása ennek a baloldalnak a közép-jobboldal marginalizálása az integráció kontextusában. Csaknem kezdettől fogva létezett ugyanis egy bizonyos integráció-barát együttműködés a jobb- és baloldal között: ennek egyre kevesebb jelét látom a Parlamentben, bár az, hogy milyen alapon nevezi magát demokratikusnak a baloldal, amikor a jobboldalt kizárja az európai politizálásból, nem világos előttem.

A baloldal átalakulásának magyarázatát mégsem a többlépcsős Európában kell keresni, hanem valahol máshol: az 1990-es években alakult ki az un. liberális konszenzus, választ adva a baloldal útkeresésére a kommunizmus letűnése következtében. Ennek a liberális konszenzusnak a fő ismérvei az emberi jogok hangsúlyozása, az erkölcsi követelmények előtérbe helyezése, a politika átmoralizálása, és az elitista politizálás monopóliumának vindikálása.

Ezt a konszenzust mellesleg szőröstül-bőröstül átvette a magyar baloldal, így pedig fenntarthatónak gondolta az egypárt rendszerből átörökölt monopóliumot, demokrácia ide, demokrácia oda. Ami talán sokkal fontosabb az EU szintjén: a Bizottság nagyrészt magáévá tette a konszenzust, ennek előfeltételezéseit és követelményeit. Ez ad egyfajta magyarázatot arra, hogy miért is hallgat a Bizottság a magyar baloldal híreszteléseire, és hogy miért is ítéli el annyira hangzatosan a Fidesz-kormányt politikáját.

Végül egy pár szót az opt-out intézményéréről: ez egy egyfajta kivételezés, amelynek fényében az adott tagállam nem vesz részt az EU egyik vagy másik programjában: a britek és dánok nem kívánták bevezetni az eurót, így kértek és kaptak egy opt-outot. Hasonló a helyzet a Schengeni egyezménnyel, legalább is ami a briteket illeti, bár itt az írek is kénytelenek voltak követni Nagy Britanniát, mivel a két ország közti forgalom annyira sűrű. Az opt-out legszembeszökőbb példája talán mégis az alapjogi charta, amelyből szintén a britek hiányoznak, a lengyelekkel és – ez még vitatott – a csehekkel együtt.

A Nagy Britannia és az EU közti törésvonal egyébként már több, mint 20 éves – Thatcher asszony bruges-i beszédével kezdődött (1988). Azóta a britek, de mindenesetre az angolok az európaiakkal szembeni ellenszenve csak erősödött, míg Skóciában ez nem annyira intenzív. Nem túlzás azt állítani, hogy az angolok EU-ellenszenve valójában az angol nemzeti tudat kibontakozása – nacionalizmusnak is nevezhető – bár az angolok ez ellen hevesen tiltakoznak, mivel náluk ilyen nincs, nacionalizmus csak tőlük keletre létezik. Ez a törésvonal egyre intenzívebb. A múlt év vége felé több felmérés is kimutatta, hogy az angolok többsége a kilépés, a Brixit mellett van.

Az EU-ban erre nincs precedens, igaz a Lisszaboni Szerződés igenis lehetővé teszi a kilépést. És valóban a demokratikus gondolkodás szellemében, ha egy ország népe a kilépést támogatja hosszabb ideje, akkor ezt illik elfogadni. Az viszont, hogy egy ilyen fordulatnak milyen nem szándékolt következményei lehetnek, már más kérdés: mindenképpen szétzilálná az eddigi integrációt, annak teljesítményeivel, kudarcaival együtt, és ezzel az európai stabilitást is veszélyeztetné. Mi pedig tudjuk, hogy ilyen helyzetben mit rejtegethet a jövő: jaj a kisállamoknak.

__________________________

egy kis eurózsargon szójegyzék:

Brixit, brit exit, a Grexit, az esetleges görög kilépés mintájára

liberális konszenzus, baloldali összefogáas az összes többi politikai erő ellen

opt-out, kb. az általános szabály alóli kivételezés

pre-ins, leendő eurózona tagok

stakeholder, kb. érdekelt fél

szolidaritás, papíron az egységes európai fejlődés alapja, a valóságban az a minimum, amelyet a gazdagabb tagállamok a szegényebbek felé hajlandók átcsoportosítani

_____________________________

Sch. Gy.

The Raven – a much maligned bird

Human societies frequently make attributions to animals. Foxes are cunning, bears hug you, badgers badger you (for some reason), the eagle is noble, the sparrow is chirpy and so on. But it’s hard to think of another animal that has such a hard time as the raven.

The ravenstone is so called because ravens would sit by the execution block hoping for a bite from the executed victim. Someone who is ravenous is very, very hungry indeed.

Poe’s Raven is a bird of doom, issuing denials at the end of several stanzas, uttering the ominous “nevermore”.

“this ominous bird of yore -
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore
Meant in croaking 'Nevermore.' ”

As every Londoner knows, if the ravens should ever leave the Tower of London, the kingdom will fall, hence the birds with their clipped wings, the prisoners of the Tower.

 

Cassius, towards the denouement of Julius Caesar, just before the fatal battle of Philippi, sees the raven (with the crow and the kite) as a grim omen:

“This morning are they [two mighty eagles] fled away and gone;
And in their steads do ravens, crows and kites,
Fly o'er our heads and downward look on us,
As we were sickly prey: their shadows seem
A canopy most fatal, under which
Our army lies, ready to give up the ghost.’

At least Thomas Middleton is relatively neutral about the raven, a night bird, sure, with a poor voice, but not otherwise nasty:

“Ravens croak on chimneys' tops;

The cricket in the chamber hops;

The nibbling mouse is not asleep,

But he goes peep, peep, peep, peep, peep”

And that’s just in English. I think we can add the Scots ballad “The twa corbies” to the list, corbie can be variously raven and crow.

“As I was walking all alane,
I heard twa corbies makin a mane;
The tane unto the ither say,
"Whar sall we gang and dine the-day?"

"In ahint yon auld fail dyke,
I wot there lies a new slain knight”

and, they go on,

So we may mak oor dinner swate."

"Ye'll sit on his white hause-bane,
And I'll pike oot his bonny blue een;
Wi ae lock o his gowden hair
We'll theek oor nest whan it grows bare."

From the TLS we also learn:

“A raven deity figures, we are told, in the cosmologies of many cultures, sometimes as the creator of the world, the bringer of light to the world, or the bearer of civilization. In Celtic mythology there is, among other raven deities, the giant-king Bran the Blessed. (Bran means raven in Welsh, and the bird may be regarded as his emblem.)”

Then:

Ravens (and Crows) are associated with war and death in Irish mythology. In Cornish folklore crows are associated with the "otherworld" and so must be treated with respect. In Australian Aboriginal mythology, the crow is an ancestral being. In Buddhism the protector of the Dharma is represented by a crow in one of his physical/earthly forms.

The raven is revered as God by the indigenous peoples of the Pacific Northwest in North America and in northeast Asia. Several totem poles erected by native Americans in Washington, Alaska and Oregon depict ravens and the stories they feature in. In the Old Testament of the Bible there are several references to common Ravens. In the British Isles, ravens were symbolic to the Celts. In Irish mythology, the goddess Morrígan alighted on the hero Cú Chulainn's shoulder in the form of a raven after his death.

In many post-conversion Western traditions, ravens have long been considered to be birds of ill omen and death, in part because of the negative symbolism of their all-black plumage and the eating of carrion. In Sweden, ravens are known as the ghosts of murdered people, and in Germany as the souls of the damned. In Danish folklore, valravne that ate a king's heart gained human knowledge, could perform great malicious acts, could lead people astray, had superhuman powers, and were "terrible animals"

In French, not only is La Fontaine’s raven, Maître Corbeau (with cheese), vain, but also stupid, allowing himself to be flattered by the fox (cunning as ever), who says to him, sing, your voice is so beautiful:

Sans mentir, si votre ramage
Se rapporte à votre plumage,
Vous êtes le Phénix des hôtes de ces bois."

(Really, if your voice Is like your plumage, You are the phoenix of all the inhabitants of these woods.)

The raven sings and drops the cheese he is holding in his beak. The fox, not content with getting the better of the bird, adds a little lesson,

Mon bon Monsieur,
Apprenez que tout flatteur
Vit aux dépens de celui qui l'écoute

(Learn that every flatterer Lives at the expense of the one who listens to him.)

As if that were not enough, for the French the corbeau is the writer of poison-pen letters. Something should be done for the raven brand en France.

In German, there are Wotan’s ravens, rather more powerful than La Fontaine’s, they are his eyes that fly over the earth and report back to their master. That presumably why one of the US observation drones has been named “raven”. As Time Magazine tells us: “Already soldiers carry hand-launchable Raven surveillance drones”. I’m only surprised that there is a Wagner fan in the US Army unit responsible for naming drones, though on second thoughts why not?

Christian Morgenstern had rather poorer view of the raven, seeing it as a kind parrot:

Der Rabe Ralf

        will will hu hu
    dem niemand half
        still still du du
    half sich allein
    am Rabenstein
        will will still still
            hu hu

And in the Winterreise, the raven is evidence winter and the cold:

“Da war es kalt und finster,
Es schrien die Raben vom Dach.”

(It was cold and dark, the ravens cried from the roof.)

In Estonian, a raven-mother is the evil mother who neglects her children and, maybe, exploits them, not unlike the wicked stepmother of many a fairy tale.

The Hungarian view of the raven is rather more divided. On the negative side, there is the legend, one I was certainly brought up with, that the raven was once white, but now washes his son on Good Friday, because – so the mythic narrative – when Christ was in hiding, He was seen by the raven (cf. Wotan) and shouted “kár, kár”, (meaning “what a pity” or “shame”).

For this he was eternally punished by being turned forever black, the colour of sin, and having to eat carrion.

Ravenstone is known in Hungarian, not just in English – hollókő is the word and there is a castle of this name, but its putative origin differs considerably from the English. According to the legend, there was once a castle at Pusztavárhegy and the lord of castle, one András Kacsis kidnapped a beautiful maiden, but he evidently chose his target badly, because the young woman’s nursemaid was witch. The nursemaid then did a deal with the devil to free the maiden and that was how it came to be that many demons assumed the form of ravens and carried away the stones of Kacsis’s castle, leaving mere earthworks behind. The stones were taken  to a massive, high rock where an entirely new fortress was assembled, and this is called Hollókő.

So, it’s not enough that Hungarian ravens have to do the annual cleansing ritual on Good Friday, they are also the spawn of devil, though usefully employed in the building trade. Incidentally, the story doesn’t tell whether the kidnapped maiden lived happily ever after. Or not, as the case may be.

As against this, the raven on the coat of arms of the Hunyadi family is still celebrated. Matthias Corvinus bears his name, Arany wrote a ballad about the raven as a first rate messenger and the former Karl Marx University in Budapest is now the Corvinus University. There’s a lesson in there somewhere.

Sch. Gy.