A nagy álvita – avagy a Magyarországról szóló „vita” koregráfiájáról

Amióta kirobbant a vita a magyar médiatörvényről a nemzetközi sajtóban, és amióta a Fidesz kétharmadot szerzett, több külföldön megrendezett vitán is jelen lehettem, ahol természetesen Schöpflin György is védte a mundér becsületét. A nagyjából két éve zajló vitasorozat sok kérdést felvet, sok mindenen elgondolkodtat. Leginkább a(z ál)vita és vitakultúra állapotát illetően, az érvelés minőségét és szintjeit, a vádaskodás és cáfolat lehetetlen koreográfiáját, a meggyőzés és manipuláció összemosását, az érzelemvezéreltséget – a legtöbb esetben ezek az érzelmek negatívak, indulatosak – , és nem utolsósorban a személyeskedést, és a másik totális megsemmisítésének élvezetét.

A külföldi Magyarországról szóló nyilvános (ál)vitáknak van egy állandó koreográfiája, és valahogy a benne részt vevők is hasonló szerepeket játszanak el. Itt hozzátenném, hogy a külföldi vita idegen nyelven zajlik, ami valljuk be, nem éppen egy fair állapot. A helyzet interpretálásában tehát nem csak egy egynyelvű közvetítés van, hanem az idegen nyelv sajátos kulturális szövete, és ráadásul kevesen vannak ezen tudások birtokában.

A koreográfia azonban már a kiindulópontban megbicsaklik, csak ezt valahogy soha nem sikerül leleplezni, nevezetesen, hogy nem az ártatlanság és a jószándék az előfeltevés, hanem a vádak. Az ártatlanság vélelme a Magyarországot ért kritikákban meg sem jelenik. Ahogy voltaképpen a folyamatok sem érdekelnek senkit, és a nemzetközi összehasonlítások sem igazán hatásosak. Magyarország egy egyedül álló jelenség. Érdekes...

Tehát a meghívott előadó elmondja az általa valóságnak vélt igazságot, vagy az igazságnak vélt valóságot. Ez amolyan kinyilatkoztatás szerű, és a mondanivaló szent szövegként funkcionál. És ez a második banánhéj a vitában. Szent szövegeket nem szokás kétségbe vonni, a szakralizáltság pedig komoly dolog. Pláne, ha ezt hiteles, „objektív”, el nem kötelezett személyiség mondja (előny, ha nem magyar, de természetesen a térség szakértője, vagy esetleg külföldön élő magyar, és még nagyobb előny, ha az illető újságíró), ezzel a trükkel le lehet szerelni bárkit, hiszen mégis csak egy kívülálló tárgyilagos értékítéletét hallja mindenki. Sőt, még jobb a helyzet, ha „áldozatokat” sikerül megszólaltatni. Az áldozatiságot sem szokás kétségbevonni; sajnálkozni, együttérezni, fejet csóválni viszont annál inkább, már csak azért is, mert az áldozati az erkölcsi magaslat. És íme a nagy álvita harmadik csavarja, az érzelmi motiváltság, a tények szabad alkalmazása és az ebből eredeztethető szabad asszociációs zsibvásár.

A beszélők által elmondottak tökéletességet jelentenek, és ebben a tekintetben egy zárt rendszert alkotnak. A zártság azonban nem csak a beszédet jellemzi, hanem a beszédet követő vita során sajnos kiderül, hogy maga a kognitív szint is zárt: nem befogadók, hanem kirekesztők a szereplők. A vitázó felek egymás érveléseire nem igazán szoktak reflektálni, ami nem meglepő, hiszen igazságok, valóságok és ezek interpretációjának egymással való ütköztetése zajlik. Csillagok háborúja. A vita így egy hatalmas egymás melletti elbeszélésbe sodródik – amolyan csehovi dráma-szerűen, de nem rezignáltságban, hanem a teljes hergeltségben.

És mikor már majdnem elértük a katarzis állapotát, ekkor kapcsolódhat a vitába a közönség. Csak sajnos katarzis helyett, egy újabb ismétlés hullám következik: a vitázó felek echói hangzanak el újra, amolyan önmegerősítő rítusként. Újból leképeződik az eddigi álvita, annyi különbséggel, hogy most már az érzelmi tölteten lehet a hangsúly. Kérdések, álkérdések és provokációk hangzanak el, terepet adva a személyeskedéseknek. Az érvelés, mint módszer szertefoszlik, világossá válik a vita végcélja: a partner diszkvalifikációja és megsemmisítése. Természetesen a vita után sem történik semmi drámai, mindenki épségben marad, hiszen a zárványok, igazságok és valóságok sértetlenül megmaradnak, és folyamatosan újratermelődnek.

Sajnos, ami ebből a koreográfiából hiányzik az a humor, az önreflexivitás képessége, és az esetlegesség elfogadása. Amíg a legtöbb vitázó fél az egyetlen létező igazságban gondolkodik, mindezt objektívnek véli és képtelen önmaga kritikájára, addig minden vita fölösleges. Amíg nem figyel oda a partnere mondanivalójára, és nem tud a mondandó és a személy között különbséget tenni, nem is érdemes nekikezdeni.

Az álvita pedig egy jó módszer a hergelésre, de nem a megbeszélésre.

kng