Amióta
kirobbant a vita a magyar médiatörvényről a nemzetközi sajtóban, és amióta a
Fidesz kétharmadot szerzett, több külföldön megrendezett vitán is jelen
lehettem, ahol természetesen Schöpflin György is védte a mundér becsületét. A
nagyjából két éve zajló vitasorozat sok kérdést felvet, sok mindenen
elgondolkodtat. Leginkább a(z ál)vita és vitakultúra állapotát illetően, az
érvelés minőségét és szintjeit, a vádaskodás és cáfolat lehetetlen
koreográfiáját, a meggyőzés és manipuláció összemosását, az
érzelemvezéreltséget – a legtöbb esetben ezek az érzelmek negatívak,
indulatosak – , és nem utolsósorban a személyeskedést, és a másik totális
megsemmisítésének élvezetét.
A
külföldi Magyarországról szóló nyilvános (ál)vitáknak van egy állandó
koreográfiája, és valahogy a benne részt vevők is hasonló szerepeket játszanak
el. Itt hozzátenném, hogy a külföldi vita idegen nyelven zajlik, ami valljuk
be, nem éppen egy fair állapot. A helyzet interpretálásában tehát nem csak egy
egynyelvű közvetítés van, hanem az idegen nyelv sajátos kulturális szövete, és
ráadásul kevesen vannak ezen tudások birtokában.
A
koreográfia azonban már a kiindulópontban megbicsaklik, csak ezt valahogy soha
nem sikerül leleplezni, nevezetesen, hogy nem az ártatlanság és a jószándék az
előfeltevés, hanem a vádak. Az ártatlanság vélelme a Magyarországot ért
kritikákban meg sem jelenik. Ahogy voltaképpen a folyamatok sem érdekelnek
senkit, és a nemzetközi összehasonlítások sem igazán hatásosak. Magyarország
egy egyedül álló jelenség. Érdekes...
Tehát a
meghívott előadó elmondja az általa valóságnak vélt igazságot, vagy az
igazságnak vélt valóságot. Ez amolyan kinyilatkoztatás szerű, és a mondanivaló
szent szövegként funkcionál. És ez a második banánhéj a vitában. Szent
szövegeket nem szokás kétségbe vonni, a szakralizáltság pedig komoly dolog.
Pláne, ha ezt hiteles, „objektív”, el nem kötelezett személyiség mondja (előny,
ha nem magyar, de természetesen a térség szakértője, vagy esetleg külföldön élő
magyar, és még nagyobb előny, ha az illető újságíró), ezzel a trükkel le lehet
szerelni bárkit, hiszen mégis csak egy kívülálló tárgyilagos értékítéletét
hallja mindenki. Sőt, még jobb a helyzet, ha „áldozatokat” sikerül
megszólaltatni. Az áldozatiságot sem szokás kétségbevonni; sajnálkozni,
együttérezni, fejet csóválni viszont annál inkább, már csak azért is, mert az
áldozati az erkölcsi magaslat. És íme a nagy álvita harmadik csavarja, az
érzelmi motiváltság, a tények szabad alkalmazása és az ebből eredeztethető
szabad asszociációs zsibvásár.
A beszélők
által elmondottak tökéletességet jelentenek, és ebben a tekintetben egy zárt rendszert
alkotnak. A zártság azonban nem csak a beszédet jellemzi, hanem a beszédet
követő vita során sajnos kiderül, hogy maga a kognitív szint is zárt: nem
befogadók, hanem kirekesztők a szereplők. A vitázó felek egymás érveléseire nem
igazán szoktak reflektálni, ami nem meglepő, hiszen igazságok, valóságok és
ezek interpretációjának egymással való ütköztetése zajlik. Csillagok háborúja.
A vita így egy hatalmas egymás melletti elbeszélésbe sodródik – amolyan csehovi
dráma-szerűen, de nem rezignáltságban, hanem a teljes hergeltségben.
És mikor
már majdnem elértük a katarzis állapotát, ekkor kapcsolódhat a vitába a
közönség. Csak sajnos katarzis helyett, egy újabb ismétlés hullám következik: a
vitázó felek echói hangzanak el újra, amolyan önmegerősítő rítusként. Újból
leképeződik az eddigi álvita, annyi különbséggel, hogy most már az érzelmi
tölteten lehet a hangsúly. Kérdések, álkérdések és provokációk hangzanak el,
terepet adva a személyeskedéseknek. Az érvelés, mint módszer szertefoszlik,
világossá válik a vita végcélja: a partner diszkvalifikációja és
megsemmisítése. Természetesen a vita után sem történik semmi drámai, mindenki
épségben marad, hiszen a zárványok, igazságok és valóságok sértetlenül
megmaradnak, és folyamatosan újratermelődnek.
Sajnos,
ami ebből a koreográfiából hiányzik az a humor, az önreflexivitás képessége, és
az esetlegesség elfogadása. Amíg a legtöbb vitázó fél az egyetlen létező
igazságban gondolkodik, mindezt objektívnek véli és képtelen önmaga kritikájára,
addig minden vita fölösleges. Amíg nem figyel oda a partnere mondanivalójára,
és nem tud a mondandó és a személy között különbséget tenni, nem is érdemes
nekikezdeni.
Az
álvita pedig egy jó módszer a hergelésre, de nem a megbeszélésre.
kng