A baloldal diskurzív technikái

A magyar újságíró társadalom nagy része még a kommunista időkben tanulta mesterségét, a fiatalok pedig ennek a szocializációnak egyes elemeit vették át. Ugyanakkor az újságírás hatalom-ellenessége az Antall-kormány idején jegecesedett ki, nagyobbára akkor alakultak ki azok a fogások és diskurzív eljárások, amelyekkel az újságírók a mai napig megközelítik a számukra ellenséges hatalmat: ezt pedig általában a jobboldali politikai erőkben látják, gyakran csak a lehető legrosszabbat keresve.  Fontos leszögezni, hogy a magyar újságíró társadalom zöme nem magát a mindenkori hatalmat tekinti célpontjának, hanem elpártosodásából kiindulva csupán a jobboldali hatalmat tiszteli meg kiemelt figyelemével. Ez alkalomadtán a baloldali hatalom apologétájává is válik, vagy közvetlenül, vagy az elhallgatás módszerét választva.

Lehet, hogy a legszembeötlőbb újságírói technika a lejáratás. A technika alapvetőleg arról szól, hogy ha a médiák egy egyént, ill. egy intézményt sikeresen diszkreditálnak, akkor az illető (az intézmény) leáll, visszavonul, sőt lélektanilag megsemmisül, eltűnik a porondról. Maga a technika ritkán jár sikerrel, a célpontok egyre edzettebbek a lejáratással szemben, de ez a tény nem akadályozza meg az újságírókat abban, hogy újra és újra el ne indítsák a lejáratást, már csak azért sem, mert az első látszatra hatékonynak tűnik. Ha egy politikai személyiséget lejáratunk, akkor az illető elkerülhetetlenül veszít hatalmából, legalább is ez lenne az érvelés. Mellesleg a lejáratás intézménye meghonosodott, valamennyire nyugati párhuzamokkal is lehet legitimálni, így a nehezen elsajátított technikát nem nagyon fogja feladni annak gyakorlója.

Harmadrészt a lejáratásnak megvannak a kommunizmusból örökölt elemei. A régi rendszerben az intézményeket nemigen lehetett birálni, de a személyeket - hacsak nem volt védettségük a párt részéről -  lehetett,  még ha csak burkoltan is. A hatalom-módosulás után le lehetett rántani a leplet és a célszemélyiségeket nyíltan lehetett bírálni, ill. támadni. Ez a folyamat egybecsengett a hatalom elszemélyesedésével, az intézményi autoritás alacsony fokával, a személyektől függő kiskapukkal, ill. a személyi tőke felhalmozásával, valamint ebből eredeztethető a kimondottan személyekre irányuló démonizálás is. Az egész diskurzív technikának egyébként az is az érdekessége, hogy egyre inkább veszít hatékonyságából: az, hogy Gyurcsányt mit sem zavarta az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése, bizonyára precedens erejű szerepet játszott. Egyre kevesebb személyre hat a lejáratás, azonban az intézmény tovább él – minek lemondani egy jól bevált módszerről, még ha alig működik is? (folyt. köv)

Sch. Gy.