A baloldal diskurzív technikái

A magyar újságíró társadalom nagy része még a kommunista időkben tanulta mesterségét, a fiatalok pedig ennek a szocializációnak egyes elemeit vették át. Ugyanakkor az újságírás hatalom-ellenessége az Antall-kormány idején jegecesedett ki, nagyobbára akkor alakultak ki azok a fogások és diskurzív eljárások, amelyekkel az újságírók a mai napig megközelítik a számukra ellenséges hatalmat: ezt pedig általában a jobboldali politikai erőkben látják, gyakran csak a lehető legrosszabbat keresve.  Fontos leszögezni, hogy a magyar újságíró társadalom zöme nem magát a mindenkori hatalmat tekinti célpontjának, hanem elpártosodásából kiindulva csupán a jobboldali hatalmat tiszteli meg kiemelt figyelemével. Ez alkalomadtán a baloldali hatalom apologétájává is válik, vagy közvetlenül, vagy az elhallgatás módszerét választva.

Lehet, hogy a legszembeötlőbb újságírói technika a lejáratás. A technika alapvetőleg arról szól, hogy ha a médiák egy egyént, ill. egy intézményt sikeresen diszkreditálnak, akkor az illető (az intézmény) leáll, visszavonul, sőt lélektanilag megsemmisül, eltűnik a porondról. Maga a technika ritkán jár sikerrel, a célpontok egyre edzettebbek a lejáratással szemben, de ez a tény nem akadályozza meg az újságírókat abban, hogy újra és újra el ne indítsák a lejáratást, már csak azért sem, mert az első látszatra hatékonynak tűnik. Ha egy politikai személyiséget lejáratunk, akkor az illető elkerülhetetlenül veszít hatalmából, legalább is ez lenne az érvelés. Mellesleg a lejáratás intézménye meghonosodott, valamennyire nyugati párhuzamokkal is lehet legitimálni, így a nehezen elsajátított technikát nem nagyon fogja feladni annak gyakorlója.

Harmadrészt a lejáratásnak megvannak a kommunizmusból örökölt elemei. A régi rendszerben az intézményeket nemigen lehetett birálni, de a személyeket - hacsak nem volt védettségük a párt részéről -  lehetett,  még ha csak burkoltan is. A hatalom-módosulás után le lehetett rántani a leplet és a célszemélyiségeket nyíltan lehetett bírálni, ill. támadni. Ez a folyamat egybecsengett a hatalom elszemélyesedésével, az intézményi autoritás alacsony fokával, a személyektől függő kiskapukkal, ill. a személyi tőke felhalmozásával, valamint ebből eredeztethető a kimondottan személyekre irányuló démonizálás is. Az egész diskurzív technikának egyébként az is az érdekessége, hogy egyre inkább veszít hatékonyságából: az, hogy Gyurcsányt mit sem zavarta az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése, bizonyára precedens erejű szerepet játszott. Egyre kevesebb személyre hat a lejáratás, azonban az intézmény tovább él – minek lemondani egy jól bevált módszerről, még ha alig működik is? (folyt. köv)

Sch. Gy.

Hungary and the Western media

25 April, Easter Monday

One of the puzzles of the moment is why virtually everything that the centre-right Hungarian government (currently in power) is doing receives an almost uniformly bad press in the Western media. If one thinks about this, it is inconceivable that any institution should be so overwhelmingly negative, have no redeeming features at all. Nothing in the world is a 100 percent good or a 100 percent bad, unless we want to present it that way. The question, then, is why so many communicators have closed their ears to this argument and continue to paint the Fidesz government as the very  embodiment of bad governance.

There is, in reality, a complex of interlocking explanations and that complexity is generally disdained by journalists. This is not surprising, given that the ordering principle of the media is “simplify and then exaggerate”.

Then, there is the discursive contest for power, the heart of democratic action, where (in an ideal world) different arguments clash. The problem faced by Hungary, and for that matter other Central European states, is what might termed their discursive handicap. Only Hungarians know Hungarian (with very few exceptions), which means that the Hungarian voice, the Hungarian argument has to be translated into a language that the media can understand. This necessarily simplifies and thereby distorts the Hungarian (Polish, Czech, Lithuanian etc.) version, above all by largely eliminating the local context and nuance.

Third is the question of who does the translating, the transfer of ideas and information. The proposition that this is or can be in any way neutral is nonsense. Every translation is freighted with baggage of one kind or another. Particularly difficult is distortion with a political agenda that the journalist does not comprehend, indeed cannot because she has limited knowledge of the local context.

The problem is made more acute by the western journalists who mostly seek out interlocutors who speak their kind of language, share their assumptions and, horribile dictu, their prejudices. In the current context, this means generally the unrepresentative views of the Hungarian left. The journalists then hear what they want to hear from their Central European sources and, instead of questioning their sources for bias, accept what the sources say as The Truth. Here the distinction between presenting the truth and presenting reality becomes glaring – if we present an opinion without its context, what we are doing may be reflecting the truth, but not reality.

Reality disappears and the reader is left with a partial, if not indeed very partial picture of reality, one that she can and will assume is authentic. Few will interrogate texts, no one has the time for that. And once something is in the public sphere, it stays there, poisoning the atmosphere and generating resentment among those feel that their views have traduced.

And when one or other Western paper takes this further and describes Hungarians in near-racist terms – the cartoon from the Süddeutsche Zeitung reproduced in this blog (19 April) is a striking illustration – then no one should be surprised if the anti-Western resentment is intensified.

The irony is that it is the Hungarian left that suffers. Majority opinion in Hungary understands the intermediation role played by the left, regards it as contributing to the poor image that Hungary has and blames the left. The result is that its support remains low and the left is widely seen as acting against the national interest.

Sch. Gy

Az EU közel-keleti poltikája és egy arab típusú demokrácia lehetősége

Az Európai Unió jellemzően a Földközi-tenger kontextusában nézi a közel-keleti helyzetet, de ahogy nem létezik egységes izraeli és palesztin álláspont, úgy egységes európai politika sincsen. Míg 1967 után a nyugati baloldal fokozatosan eltávolodott Izraeltől, és a palesztin nép elnyomása került a Közel-Kelettel kapcsolatos diskurzus központjába, addig a jobboldal megpróbál valamifajta igazságos megoldást találni. Meglepő ugyanakkor, hogy Izrael és Palesztína kérdése háttérben maradt és marad az arab országokban zajló megmozdulások során, ahol egy nyugati típusú demokrácia létrejöttével nem, de egy eddig ismeretlen, arab típusú demokrácia kialakulásával számolni lehet.

Schöpflin György a Kidma által szervezett EU-Izrael konferencián adott interjúja az ATV honlapján  tekinthető meg

Modern mítoszok tündöklése

Brüsszel, 2011. április 19.

Mindez persze a képi, elképzelt virtuális térben keletkezik, majd önálló életet él. A virtuális képi világban a karakterek, történetek leegyszerűsödnek, nem szükségesek a kimunkált jellemek, az okozatiság követelménye elködösödik, a jellemfejlődés pedig ritkán fordul elő. Egyszerű jelzős szerkezetek a modern mítoszok statikus szereplői (pl szőrös barbárok - értsd magyarok), de különleges attribútumuk, hogy érzelmeken alapulnak, érzelmekhez társulnak, társíthatók: az érvelést pótolja úgymond az indulat.

A mitikus történet pedig újra-és újraszövődik, helyi sajátságoknak megfelelően színezve, hiszen mégis csak érthetővé kell válnia a mítosznak helyi szinten is (pl a magyar alkotmányozási folyamat, milyen hatással lehet/vagy van összefüggésben a brit (angol (sic!), vagy német stb társadalmakra, politikai berendezkedésekre).

A történet azonnali fogyasztásra készül, és azonnali reagálásra vár, az érzelmi töltet így fenntartható: azonnali, sokszor végig sem gondolt válaszok, kommentek árasztják el a virtuális teret, a circulus vitiosus megállíthatatlan. És minden érvelés a valóságot képzeli magáénak.

Selma Jones és Leigh Philips is mítosz-gyáros. Érveléseikben az általuk interpretált események tényként szerepelnek, illetve alkalmazzák a másik mítosz-gyártó stratégiát, a meg nem történt események következményeinek boncolgatását. Igaz, bonyolult folyamatok, helyi sajátságok (ráadásul egy beszélhetetlen nyelven) megértése hosszadalmas és fárasztó, marad tehát a leegyszerűsített karakter és érvelés. Ez a "Nyugat" mítosza a "Kelet"-ről - egy negatív mese, persze. Mesélni pedig sokan szeretnek.

Folyt. köv.

K-NG

Budapest Airport musical

17 April 2011

The new terminal building at Budapest Airport – rather grandiloquently called “Sky Court” - is now open and functioning. More than anything else it resembles a vast covered market, though lacking the steel-glass elegance of the Vásárcsarnok in Fővám tér. More to the point maybe, the airport has been renamed Liszt Ferenc/Ferenc Liszt Airport – it’s the composer’s centenary. For foreigners, Liszt is certainly more pronounceable than Ferihegy, who have no idea what to do with the final “gy”, so probably they mumble it, as one generally does when faced with such linguistic traps. And at least there is no perpetual diet of Liszt’s music being played on the loudspeakers. However, the naming of airports is in itself an interesting area of study. Budapest is obviously following the trend set by Warsaw, where Okęcie was renamed Frydryk Chopin. I support this trend. Other airports should follow. Prague can become Dvořák or Smetana, Rome should be Verdi, and Helsinki can celebrate Sibelius. Vienna, currently Schwechat, could become Mozart Airport, possibly alternating with Schubert, Brahms, Beethoven, Mahler and Schoenberg (that’s the kind of headache you get if you produce too many outstanding composers). Heathrow, on the other hand, will remain Heathrow, Britain doesn’t do things like naming airports after people, that’s for Continentals. – Sch. Gy.

Yet another blog comes into the world/Még egy blog születik

Yes, another blog, but one with a difference - it is multilingual and written by those who work in the office of György Schöpflin, MEP.

Igen, egy újabb blog, de egy fontos újítással: ez a blog többnyelvű és azok írják, akik Schöpflin György, Európai Parlamenti képviselő irodájában dolgoznak.