Norges skrik - Döbbenet a “safe and secure” Norvégiában

Edvard Munch: Skrik (1893)

A norvégok, akiknél a választás nemhogy demokratikus, de zavarba ejtően az, hiszen még csak nem is pártlistákra szavaznak, hanem összevissza lehet a listákon belül is sorrendet meghatározni. Arra szavazol akire szeretnél – mondják összefoglalóan. Nincs magázás sem a norvégban, nemes egyszerűséggel kihalt, hiszen mindenki egyenlő, a természet rendje szerint. Amúgyis a természet sokkal nagyobb szerepet játszik a norvégok életében, mint más népeknél. Ők együtt élnek a természettel. Amíg mások biztonságos menedéket keresnek nagy viharban, ők kimennek a házakból és “egyesülnek Természet Anyánkkal”.

Orbán Viktor nemrégiben Norvégiában járt, akkor azt mondta, hogy a magyarok mindig is irigyelték Norvégiát, mert "mi is szeretnénk ilyen nyugodt, kiegyensúlyozott és jómódú viszonyok között élni". A „nyugodt és kiegyensúlyozott” a felszín. Norvégia egyáltalán nem ilyen egységes „béke (fél) szigete”. Egyáltalán mi az, hogy Norvégia? Nem kezdek történelmi fejtegetésekbe, azt az interneten is meg lehet találni. Az átlag norvég fejben (ami persze nincs) van Osló (ejtsd uszlu) a világváros, egyesek szerint itt élnek norvégok is és van a többi Norvégia, ahol külön világot képez Bergen (regnáló nagykövet erősítette ezt meg, hogy az nem is Norvégia része!). És persze a számik (lappok) is külön területet hasítanak ki Norvégiából. A nemzet fogalma így érdekessé válhat (vö. a soknemzetiségű Kanada, ahol Ottawát mint a nemzet fővárosát emlegetik!). Így akarják a kanadaiak. A norvégok pedig inkább elhatárolódnak, amint írtam, még önmaguktól is. A hatvanas évek gazdasági nehézségben is megedződött vagy inkább meggyötört norvég lélek visszavágott a mára lesajnálttá vált svédeknek a második világháborúért (a németek ellenállás nélkül vonatozhattak át Svédországon, hogy ’Quisling Norvégiáját’ bekebelezzék). Mára gazdagabbak és nem élnek "rabigában", azaz elhatárolódtak az EU-tól.

Az elhatárolódás azonban nem csak politikai, hanem kulturális, és „emlékezeti” is. Mintha nem is lenne Norvégia Európa része. Egyetemet végzett barátom a Nagy Francia Forradalmat a XIV. századra tippelte, NATO-katona barátja pedig Ibsent egy hajónak vélte (szolgált is rajta). De az eggyel idősebb generációnál sem tapasztaltam túl sok hajlandóságot a többi-Európa megismerésére, Alain Delonról például még csak nem is hallottak. Az európai identitás helyett inkább a „mi vikingek” az, amit gyakrabban hallottam.

Egy 32 éves nordikus alkatú férfit letartóztattak - szóltak a következő híradások. Furcsa ez a „nordikus”, mert olyan nem nagyon van. A norvégok túlnyomóan barnák, a svédek azok, akik inkább szőkék. Tehát nem annyira közülük valónak néz ki. A férfi a hasonlókorú norvég férfiakhoz képest zavarba ejtően művelt és világlátott. Ez sem könnyíti meg a vele való azonosulást.

A hivatalos norvég politika befogadó és elfogadó. Beszédes példa erre, hogy kétféle dialektust is elfogadnak mind írásban mind szóban (bokmål és nynorsk) és így magát az az ország nevét is kétféleképpen is lehet mondani/írni (Norge és Noreg) Az egyik legfontosabb szimbólumot, a zászlót is kétféleképpen lobogtatni (180 fokkal elforgatva). Ugyanakkor ha megnézzük az Alkotmányát, szigorúbb mint a magyar, vallási tekintetben mindenképpen, hiszen kimondja, hogy Norvégiában államvallás van. Ha ezt nagyon komolyan vennék, akkor a bevándorló másvallásúak igen kellemetlenül érezhetnék magukat. Ez a kettősség feszíti a norvég társadalmat, és ez a látszólag csupán egy őrült tette végre arra indíthatja el a közgondolkodást, hogy a kérdést feldolgozzák, de legalább tematizálják.

Hogy mennyire fog ez a véres péntek a fejekben paradigmaváltást okozni, az még nem látható. Lehetséges, hogy egy elszigetelt jelenségnek tartják majd, hiszen könnyebb a béke és biztonság paradigmánál maradni. A multietnicitás és multikulturálitás problémája pedig igazából főként Oslót érinti (egyelőre).

Breivik magányos farkasnak látszik. Őrültek mindenhol vannak, gondolhatnánk, de amíg nem göngyölítik fel a teljes akciót, addig a külső szemlélő számára Norvégia elhatárolódott az európai identitástól és értékektől.

Cs. E.

Friedman’s World

George Friedman’s view of the world* is a bleak one. One of the foremost writers on geostrategy of our time, his basic assumption is that states (he would call them “nations”, of course, because he accepts the usual and misleading Anglo-Saxon notion that they are one and the same) are motivated exclusively by the exercise of power in the national interest. Yes, there is a moral dimension to the exercise of power, he argues, indeed there must be one if it is to be accepted as legitimate, but this concerns only the society of the state that does the exercising, the US in this case. In other words, other states will be assessed by the sole criterion of do their policies serve the interests of the US or not.

Friedman’s starting point is that the US is responsible for about a quarter of the world’s GDP, hence it cannot retreat from global involvement, but its active participation should be about ensuring that no other power can emerge to challenge US’s primacy – I think this is the best word, though there is no hint of primus inter pares – meaning US foreign policy should be aimed at ensuring that no regional hegemon should be strong enough to cause the US a problem. The possibility that other states might be disturbed by the rise of a regional great power is not a part of this calculation. Thus the growing anxiety by China’s neighbours that in its own sphere of interest, Peking (there is no PC “Beijing” on this blog) is impinging their interests, disturbs Friedman not at all. These examples could be multiplied.

This studious ignoring of the interests of states other than the US is, to my mind, a serious flaw in Friedman’s otherwise fascinating analysis, above all because he excludes the possibility of an anti-US coalition being brought into being. The flaw arises because the number of non-Western states with agency, and the capacity to inhibit the will of the US, is increasing. This applies not only to the BRICs, but equally to Mexico, Indonesia, South Korea, Turkey and, maybe, South Africa. If some of these states were to conclude that some kind of an arrangement to stop or hinder some US initiative were in their collective interest, then the US would be in trouble. It would have to expend a good deal of cultural capital and soft power – buying them off, in other words – with the aim of breaking up such an ad hoc coalition. The US is not the only state in the world that could build a coalition of the willing, especially now that George Bush II has set the precedent.

Having said all this, there are two case studies in Friedman’s book that deserve further attention. The section on the Middle East was written well before the “Arab spring” and, it might well be argued, that one of Friedman’s methodological weaknesses is that he appears to be wholly unaware of the Black Swan concept (as elaborated by Nassim Taleb**). The result is that the unexpected, unpredictable and irreversible random event plays no role in Friedman’s analysis and is the weaker for it, because he relies on linear processes. Complexity theory is, then, not a part of his intellectual arsenal.

Still, the Middle East. In sum, the argument is that the primary US interest in the region is to secure the flow of oil through the Strait of Hormuz, which Iran could block. In the past, Iran was inhibited by the power of the Saudis and Iraq, but GWB destroyed this, in effect making Iraq an Iranian satellite, unless the US stays there militarily, which it won’t. Hence the US must do a deal with Teheran, whatever the Saudis and Israel may say. Given the assumption, the conclusion is logical and, indeed, quite plausible. A partial disengagement from Israel is part and parcel of this strategy; this would generate a good deal of noise in Washington, but the US would ignore this.

The second intriguing assessment concerns Europe. Friedman sees the EU as lacking any serious political cohesion – it’s hard to disagree with him on this – and, indeed, the divisibility of the EU was made manifest in 2003, when “Old Europe” and “New Europe” were identified along the lines of readiness to support the US over the invasion of Iraq or not. The splitting of Europe on this issue has had long term consequences. Arguably, though this is more my argument than Friedman’s, this division gravely weakened the previously very strong US-German relationship and contributed materially to a much stronger autonomous German foreign policy, cf. the way in which Germany was traumatised by the all-azimuths criticism it received for the recognition of Croatia and Slovenia a decade earlier.

The dividing of Europe by the US was evidently just such a gambit that Friedman accepts by the criterion of the US’s national interest, despite the longer term consequences which have been playing themselves out in the last decade. Germany then initiated/ a much more clearly delineated policy of engaging with Russia, in which energy was probably the primary motivating factor, but a distrust of the US was obviously also present in the background. In a word, Germany was placing its national interest above that of its relationship with the US and EU solidarity as well. How Russia has dealt with this development, however, is not a part of Friedman’s assessment, yet should certainly have formed a part of it; after all, if the US can seek to shift the balance of power to its advantage, so can Russia.

Friedman recognises this German-Russian engagement grounded in energy and technology transfers and concludes that the Berlin-Moscow relationship is beginning to emerge as a serious power threat to the US, especially if Berlin pulls France along with it.  This topos is, of course, familiar to any student of geostrategy, it comes straight from Halford Mackinder’s heartland theory. Such a development would seriously disturb the balance of power in Europe, a pro-US balance of course, and leads Friedman to urge a pro-Polish build-up, including military support, as a counterweight. Romania and Hungary would be adjuncts to this strategy, with possibly the Baltic states being included as well. This overall assessment of Europe does sound convincing in the light of what has been happening in the last few years, but possibly underestimates the German interest in sustaining a still viable EU***.

Finally, a few thoughts on where this leaves Hungary. I should add here that Friedman was born in Hungary after the war, but as far as I can make out, this does not influence his mindset, and why should it, anyway? That small states have fewer choices is the base line for Hungarian foreign policy and these countries have to find themselves allies and patrons to ensure the security of their national interests - hence the importance of security architecture like the EU and NATO. Thus if the large states of Western Europe have begun to dilute their commitment to these institutions, Hungary must find alternatives. A strong relationship with the US is self-evidently important, but if Friedman’s assumption of how the US deals with its (small) allies is accurate, then that will not be enough. Hence the orientation towards Poland and Romania acquires a particular significance, especially as these states share many of Hungary’s concerns, like energy security. This is the strategic line that the Fidesz government has been pursuing and, who knows, Friedman might even approve.

Sch. Gy

References

* George Friedman, The Next Decade: Where We’ve Been … and … Where We’re Going (Doubleday, 2011) ISBN 9780385532945

** Nassim Nicholas Taleb, The Black Swan: the Impact of the Highly Improbable, 2nd edition (Random House, 2010)

ISBN: 081297381X

*** ECFR, What does Germany Think About Europe, http://www.ecfr.eu/content/entry/what_does_germany_think_about_europe (downloaded 25 July 2011)

 

Délvidéki história

Újabb tizenötperces hírnév: elfogták az utolsó még bújkáló szerb háborús bűnöst Goran Hadzsicot. És ismételten nem érdektelen a helyszín. Az üzenet, ami a hírekben néma marad, pedig magáért beszél: Fruška Gora hegység, Krušedol környéke. Igen, megint a Vajdaság, de ezúttal a Szerémségben járunk. Abban a Szerémségben, aminek nyugati felét jelenleg Horvátország (horvátul Srijem) keleti felét pedig Szerbia birtokolja (szerbül Срем / Srem). Bár 2006-ban már Nenad Čanak, tudni vélte, hogy Hadzsic a Tarcal-hegység egyik monostorában bújkál, a szerb hatóságok csak 2011. július 20-án fogták el. És a szerb ortodox egyház rögtön tagadja, hogy segítette volna a szökésben.

De lépjünk vissza egy kicsit a történelemben, hogy megértsük Fruška Gorat, Krušedolt, a hely szellemét, a szerbek üzenetét, ahol természetesen van magyar szál is.

És akkor rögtön a név. Fruška Gora magyarul Tarcal-hegység, Köleshegynek is nevezik. A vajdasági alföldi szterotíp tájképet a Tarcal-hegység töri meg lágy lankáival és inkább a Dunántúlra emlékeztet, szőlőtermő, bortermelő vidéke pedig a rómaiak számára is ismert volt (Sirmium néven). Sőt, a vidék borai később királyi asztalokra kerültek.

Az 1420-as években a huszitizmus fellegvára lett a hegység és Zsigmond, a luxembourgi, Marchiali Jakab ferences szerzetest küldi ellenük, aki tűzzel-vassal irtja az eretnekeket és vezényli őket máglyára. A fanatikus inkvizitor jó munkát végzett, sikeres volt a térítés: 25 000 ember a mérleg, akit nem végeztek ki, az Moldvába menekült. Ez volt az első tudatos pusztítása a magyar lakosságnak, igaz, vallási köntösbe csomagolva, Nemeskürty szavaival élve a legelső magyar Atlantiszra került sor. Ekkortól válik a Szerémség a szerbség (később a horvátság) számára eszmei-etnikai-vallási bázissá, északi irányba kiröptető bölcsővé. A több hullámban betelpült magyarok pedig jobb esetben szorványként maradhattak meg Maradékon is (ez a falu neve!), amolyan délvidéki csángó sors köszönt vissza.

Az Ottomán területek térképe

A Szerémség 1764-ben Fiúméért cserében került Horvátországhoz. A Tarcal-hegységben a 18. századig 15 ortodox kolsotor épült (Beocin, Vrdnik, Rakovac, Krusedol, Hopovo, Remete, Görgeteg), sőt 1848-ban Karlóca (Sremski Karlovci) szerb mozgalmi központ lett, szintén itt található az 1791-ben alapított gimnázium, ami Szerbia első közoktatási intézménye, ahol a szerb történelem meghatározó figurái tanultak, és a Szerémségben található legrégebbi szerb olvasókör is. A szerbség számára szent hely ez, szerb Szent Hegynek is hívják.

A Krušedol kolostort alapító Brankovic (Stevan, Makszim és Jovan szentek lettek) és az Obrenovic család itt nyugszik, ahogy III. Arsenije Carnojevic is, aki a szerb népet vezette Koszovó és Metohiából észak felé, a török hódítók elől menekülve. Sőt Milutin király köntöse és Nagy Péter orosz cár (egyik) lepedőjét is itt őrzik ereklyeként. Illetve Djordje Petrovic, a törökök elleni felkelés vezetője is itt élt.

Tehát tényleg itt sűrűsödik az egész szerb történelem és ortodoxia, mely alapvetően a török-és magyar elnyomók elleni küzdelmet jelenti. 

Érdekes, hogy 2009-ben Közép-Európa állam-és kormányfői Újvidéken megtartott csúcsértekezletének alkalmából ellátogattak Krušedolba és Karlócára is, ahol megtekintették a béke kápolnáját, melyet 1817-ben építettek azon a helyen, ahol 1699. január 16-án, aláírták a békeszerződést az ottomán birodalom valamint Ausztria és szövetségesei között.

2011. nyarán pedig itt fogják el az utolsó háborús bűnöst, a szerbek szent helyén. Itt bújkált Hadzic a szimbolikus szent helyen, de kiderült, a horvátországi szerb nem részese a szerb szent történelemnek. Legalábbis a jelenlegi szerb vezetés számára nem.

kng

Új Hungaricum

Büszkék lehetünk magunkra. Egy új politikai fogalommal, ill. gyakorlattal gazdagítjuk a politikatudományt: a sztrájkoló ellenzék mindeddig ismeretlen volt a demokráciát elemző szakirodalomban. Mondhatni, hogy képviselőkre azért szavaznak, hogy – micsoda meglepetés – képviseljék a rájuk szavazó polgárok érdekeit, de a baloldali magyar ellenzék ezt jobban tudja, mint a szakirodalom.

Az ellenzéki sztrájk azt üzeni, hogy mi, mármint a magyar ellenzék, nem fogadjuk el a kormány többségét, és ha a kormány saját többségének tudatában cselekszik, sőt kormányoz, akkor nem ér az ellenzék neve. Kivonul. Elmegy vidékre, ahol mintegy száműzött ellenképviseletet alakít. Ezt politikai színháznak is nevezhetjük, csak hogy nehéz megállapítani: ki itt a nézőközönség, ill. mi a kivonulás üzenete magán a kivonuláson kívül. Lehet, hogy McLuhannak megint igaza van: the medium is the message.

Mindenesetre a kivonulás jelentését többféleképpen lehet értelmezni. Tudom, hogy itt hermeneutikailag ingoványos területen járunk, azonban az ellenzéki sztrájk ténye elbír egy ilyesfajta értelmezést: nevezetesen, hogy a magyar ellenzék úgy cselekszik, mintha nem függene saját szavazóitól, a megválasztás ténye után semmivel sem tartozna a társadalomnak és a politikai rendszernek, mert ha nem a baloldal van hatalmon, akkor Magyarországon demokrácia sincsen, mivel a demokrácia – így a baloldal – csak és kizárólag baloldali lehet. Egy szabadon lebegő ellenzék? Vajon mit szólna ehhez Mannheim?

Tehát ha egy jobboldali kormány van hatalmon, akkor ez eleve illegitim, diktatórikus, sőt valójában az is elképzelhetetlen a baloldal számára, hogy a magyar szavazók hogyan követhettek el ilyesmit, ekkora tévedést. Innen már csak egy rövid lépés az egészet letagadni, esetleg Brecht szavaival élve, azt kinyilvánítani, hogy a magyar nép nem érdemli meg a baloldalt, így a népet fel kell oszlatni és egy újat kell választani.

Azok számára, akik a verset nem ismerik:

Wäre es da

Nicht doch einfacher, die Regierung

Löste das Volk auf und

Wählte ein anderes?

Innen nézve, kár hogy nem a 1953-as NDK-ban élünk. Igaz még ott sem sikerült a népet feloszlatni.

Az is lehetséges, hogy ebben a helyzetben jobb magyarázatot kapunk a kultúrantropológiából, pontosabban a liminalitás fogalmából: az ellenzék kilépett a régiből és egy köztes állapotban várja, hogy megérkezzen az új. Az “új” ez esetben a magyar nép magához térése – megtérése? – lenne. Gyanítom, hogy van Gennep, a liminalitás megfogalmazója, nem pont a magyar baloldal helyzetére gondolt. Ki tudja, talán egy kis magyar abszurdnak vagyunk tanúi.

(Azért maradjunk észnél. Az ellenzéket nem száműzte senki, saját akaratából vállalja ezt az eléggé egyedülálló gyakorlatot.)

Sch. Gy.

Történelem feketén-fehéren

Információ és adatok töményen és sűrűn. Események rögzítése, az idősík teljes kimerevítése, megállít és kiemel egy pillanatot, az emlékezetbe vés, mindenki számára továbbítja üzenetet, ráadásul a betű ismeret sem szükséges. Fénykép.

Míg a képi megjelenés természetessége száz évvel ezelőtt nem létezett, mára a fotó, a film függőségi korát éljük, az ehhez társuló rövid, instant üzenetekkel együtt. És úgy tűnik, a fotó semmit sem veszített modernitásából. Sőt, lenyűgöző, hogy a két világháború időszakáról milyen komoly művészi dokumentáció létezik, magyar közvetítéssel.

A kor magyar szemtanúi pedig Robert Capa, Brassaï, Moholy-Nagy László, André Kertész, Munkácsi Márton, Pécsi József, Balogh Rudolf, Escher Károly, reneszánszukat élik. Kiállítások sora népszerűsíti munkájukat: Robert Capa kiállítás a Ludwig Múzeumban, Escher Károly életmű kiállítás a Mai Manóban, Moholy-Nagy kiállítás a Ludwig Múzeumban, Royal Academy of Arts, London és André Kertész retrospektív szeptembertől.

Egy érdekes tér-idő utazásra tettünk kísérletet: Londonban az "Eyewitness - Hungarian Photography in the 20th Century" fotókiállítást próbáltuk ki, különösebb elvárások nélkül. Az eredmény pedig bennünket is meglepett, túl azon, hogy a Royal Academy kiállítása nem tesz kísérletet a fotósok személyiségének, életének bemutatására. Sőt, a történelmi kronológiát betartva egy szigorú lineáris tárlatot nézhettünk végig az első világháborútól kezdve egészen a szovjet csapatok kivonulásáig. A lényeg azonban mégiscsak ott van: a magyar perspektíva, a magyar identitás.

A magyar látásmód tömör lényege az esztétikum megjelenése a képi dokumentációkban. Továbbá, hogy a fotózás szerves részévé vált a szociológiának, a szociográfia a képi megjelenítéseként. Színtiszta naturalizmus, térben és időben egyaránt megragadható, bár érzékelhető hasonlóság a két világháború közötti időszak, valamint a II. világháborút követő időszak fotói között.

A kísérleti, szürreális absztrakciók Moholy-Nagynál tiszta, steril képekben jelennek meg, időtől függetlenül, teret adva a szabad asszociációnak, a megjelenített problematika továbbgondolására. Persze a fotósok kiléte, zsidó származása is tartogathat izgalmat, legalábbis a The Guardian újságírója szerint, hiszen többségük baloldali aktivitásuk és származásuk miatt "Nyugatra" távozott az 1920-as évek elején.

Továbbá az sem mellékes megállapítás - a cikk íróját idézve -, hogy mivel a magyar nyelv egy tökéletes zárványt képez, semmi más nyelvre nem hasonlít leszámítva a finnt, ráadásul a fotósok választott hazájuk nyelvét nem beszélték tökéletesen, egyenes út vezet a fotózáshoz. Érdekes ok-okozati összefüggés, bár kissé nehezen elképzelhető, hogy Moholy-Nagy némán tanított a Bauhaus-ban, vagy később a Chicagoban némán alapított volna iskolát... Igaz, Capa egykor úgy nyilatkozott, hogy azért lett fotós, mert ez áll legközelebb az újságíráshoz azok számára, akik nem beszélnek nyelvet.

Állítólag a "nagyok" közül Escher azért ragadt Magyarországon, mert nem beszélt idegen nyelvet, ráadásul katolikus német származása miatt sem faji, sem politikai inzultusoktól nem kellett tartania.

A kiállítás azonban meggyőző korszaktörténeti összefoglaló, egy esszencia az elmúlt évszázad társadalomtörténetéről. Kubikosok, napszámosok, munkások, csikósok és puszta, szegénység, nincstelenség, Párizs és Berlin pezsgése, művészi idillek, valamint a háború teljes hús-vér valósága, az emberi test minden reprezentációban. Akasztva és aktként. Hősként és vesztesként. Háborúban és békében. Fehérlovon és fürdőben. Hegycsúcsokon és tengerparton. Hol kísérletként, hol divatmagazinban, hol haditudósítóként. A fotós a történelem részévé vált, az elmúlt évszázad pedig ezeken a fényképeken rögzült az emlékezetekbe.

kng

A second note to our Polish colleagues

You may recall my blog entry of 3 July when I referred to the absence of fairness on the part of the Western media towards Central Europe. I didn’t have long to wait. Charlemagne’s piece on the Polish presidency in The Economist (print edition July 9-15) is a copybook example of what I had in mind – a carping, querulous, ungenerous, unimaginative whine.

Don’t worry, there will more in the same vein.

Sch. Gy

Rövid sajt-körkép

“Un pays qui a deux cent quarante-six variétés de fromage”

„Hogyan lehetséges egy olyan országot kormányozni, ahol 246-féle sajt létezik?”- tette fel a kérdést Charles de Gaulle. A hagyományosan sajt-nagyhatalomnak számító Franciaország ugyanis a világ országai közül élen jár nem csak a termelésben, de az exportban és a fogyasztásban is, és ahogy a közmondás tartja, itt az év minden napjára jut egy különféle sajt. A francia nemzeti öntudatnak éppúgy részét képezi az ínyenc Brie, Camembert, Roquefort és Epoisses sajtok iránti rajongás, mint a francia borok és a kifinomult udvarlási szokások felett érzett büszkeség, sőt, utóbbitól sajtkülönlegességeik története sem egészen elválasztható: a legenda szerint ugyanis a Roquefort környéki sziklabarlangban egy pásztorlegény épp elkölteni szándékozott kenyérből és juhsajtból álló vacsoráját, amikor egy arra vetődött szép leány miatt megfeledkezett erről. Mire hetek múlva ismét visszatért a barlangba, a sajtot már kékes-zöldes penész fedte be, amely később a környékbeli kolostorok közvetítésével Nagy Károly kedvence is lett.

Róma és a szerzetesi közbenjárás

A szerzetesrendek a Római Birodalom bukásával váltak sok más egyéb tevékenység mellett a sajtérlelés központjaivá is. Rómában egyébként virágzott a sajtkultúra- és kereskedelem: itt találták fel a sajtok préselésére használt eszközöket, Hadriánusz császár fia pedig állítólag annak köszönhette végzetét, hogy halálra ette magát a mai ementáli sajt ősének tartott caseus helveticus-ból.

Ehelyütt egy kis etimológiai kitérő: a latin caseus szóból ered többek között az angol cheese, a német Käse, a holland kaas, a fríz tsiis és a spanyol quesada (illetve a kazein, mint fehérje elnevezése). Amikor viszont a rómaiak kemény sajtokat kezdtek készíteni légiósaik ellátására, a formaticum, caseus formaticus szavakkal új elnevezés jelent meg, ezekből ered a francia fromage, az olasz formaggio, a katalán formatge, a breton fourmaj és a provánszi furmo.
A sajt a római légiósok fizikai erőnlét-fenntartásának is nélkülözhetetlen alapanyaga volt, ezért az itáliai régiókon kívül a mai Nîmes vagy Savoya vidékéről, Dalmáciából és Svájc területéről is szállítottak sajtot a fővárosba. A birodalom hanyatlását követően a kolostorok váltak a különféle sajtkészítési technológiák elsőszámú központjaivá, a sajtkultúra népszerűsödése pedig lefedte a szerzetesek galliai, flandriai, Rajna-vidéki, svácji és nagy-britanniai utazásainak nyomait.

Egán Ede szakiskolájától a „camping sajt”-ig

Magyarországon a sajtkészítés tevékenysége csak későn jelent meg, és a megkésettség mellett a fejlődés e területén is jellemző volt a megszakítottság.
A tehéntej feldolgozását a Felvidéken a 13. században odatelepített németek lendítették fel, majd a vlachok és a rácok gazdagították. IV. Béla korában sajtpiacáról vált híressé Késmárk, melynek neve is a német Käsemarkt szóból ered. A sajtokat kezdetben jellemzően svájci mesterek készítették, ezért a tejfeldolgozást végző gazdaságokat svájcériáknak is nevezték. A svájci és olasz sajtmesterek úgynevezett tejbérleteket is létesítettek egyes uradalmakkal és községekkel, mivel azonban ezek célja a rövid távú haszonszerzés volt, a tej- és sajtgazdaság fejlődését nem vitték előre.

A tejfeldolgozás kultúrájának fellendítése a méltatlanul elfeledett Egán Ede nevéhez fűződik, aki az 1880-as években tej- és sajtszövetkezeteket alapított, valamint megszervezte a szakoktatást. A magyar tejgazdaság fejlődése ezekben az évtizedekben elválaszthatatlan volt a magyar mezőgazdaság jövőjétől, a meginduló exportot azonban hamar megszakította az 1910. évi száj- és körömfájás járványa, amely az iparág szempontjából végzetesnek bizonyult. Az európai piacon így keletkezett vákuumba Hollandia és Dánia termelői nyomultak be, a fejlődésben elmaradt magyar üzemek pedig később már nem tudták felvenni a versenyt az elvesztett piacokért.
Nem kedvezett ennek a második világháború után megindult államosítás sem. Mi szükséges ugyanis egy változatos és életképes sajt-ipar és kultúra kialakulásához? Mindenekelőtt a mezőgazdasági termelés kontinuitása, a kisgazdaságok önállósága és a gasztronómia kultúrája: Magyaroszágon a Kádár rendszer évtizedei mindhármat derékba törték, és az egyöntetű termelés és minőség égisze alatt az ömlesztett sajtokra redukálták nem csak a termelést, de a keresletet is. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy a tejfeldolgozó ipar sokszínűsödése és ezzel egy időben az étkezési kultúra nyitottabbá, kíváncsibbá és igényesebbé válása a haza mezőgazdasági kistermelés fejlődésének egyik forrása lehetne.

A brit sajtipar reneszánsza

Jó példa márpedig akad bőven, hamvaiból éledt ugyanis újjá a brit sajtkultúra is. Noha a szigetország sajttermelő iparága a mai napig nem heverte ki azt a háborús évek alatt hozott rendeletet, amely kizárólag hatféle keménysajt előállítására korlátozta a termelést, 2009-ben a Financial Times a brit tejfeldolgozó kisipar újjáéledéséről számolt be.
Az 1970-es évekig a sajtkészítés szinte csak a nagyipari termelés keretei közt zajlott, a könnyen szállítható kemény sajtokra szorítkozva, hiányzott továbbá a hagyományos eljárások pontos meghatározása is (szemben a franciák Appelation d’Origine Contrôlée szabályozási rendszerével). A brit és ír gazdák azonban – helyi hagyományok hiányában – szemeiket külföldi területek, elsősorban Párizs felé vetették. A modern francia technikák átvétele hol a tudatosságnak, hol pedig a véletlennek köszönhetően eredményezett új sajt-remekeket: a St Tola sajt tulajdonosa például Normandiából hazatérve az ott látott eljárások tökéletlen alkalmazásával jutott el egy új ízvilág felfedezéséhez.
A francia eljárások átvétele kapcsán azonban több termelő is feltette a kérdést: valóban brit sajtok akkor ezek, vagy inkább francia sajtok brit tejből készítve? Azon a nemzetközi piacon ugyanis, ahol a sajtoknak francia társaikkal kell felvenniük a versenyt, a termelők egyetlen sansza az ízvilág eredetisége lehet.

England v France

Franciaország mellett tehát az állandó versenytárs, Nagy-Britannia is helyet követel a nap, mármint, a hold alatt. 1546-ban ugyanis John Heywood angol költő írta a következőt: "The moon is made of a greene cheese." A kifejezés hosszú utat járt be és még ma is használják, a közvélekedéssel ellentétben azonban ez valószínűleg nem egy igaznak hitt tétel kimondása volt, hanem épp ellenkezőleg: szarkasztikus megfogalmazása a nonszensznek.
Akárhogy is, miközben az angol sajtok nagyon is fel kívánják venni a versenyt francia társaikkal (jó példa erre a neves londoni sajtbolt, a Neil’s Yard Dairy “England v France” címmel meghirdetett sajtkóstoló rangadója), a franciák odaadása a sajtok iránt angolszász karikatúrájuk kellékévé is vált: a "cheese-eating surrender monkeys" kifejezést egy amerikai rajzfilm vitte be a köztudatba. (Nigel Farage, a United Kingdom Independence Party brit európai parlamenti képviselője tehát tulajdonképpen bókolt Jacques Chirac francia elnöknek, amikor az EU költségvetési vitája kapcsán azt mondta rá: „not cheese-eating surrender monkey”, hiszen ő - Tony Blairrel szemben - kiállt hazája nemzeti érdekeiért).

La cloche à fromage

Hogy Nigel Farage járt-e a strasbourgi sajtkedvelők legfontosabb helyén, a kis La cloche à fromage sajtétteremben, nem tudni, a hely mindenesetre kihagyhatatlan a gasztromómiát kedvelő européerek számára. A Rue des Tonneliers sarkához érve már kár is a házszámokat figyelni az apró éttermekkel és vacsorázó asztalokkal telepakolt utcán haladva, az ínyenc vendéget az orra vezeti a bejáratig. Az étterem egyébként 1989-ben bekerült a Guiness Rekordok könyvébe a világ legnagyobb sajttálával, a honlapon pedig különös angolsággal próbálják leírni, hogy a sajtkészítés a különböző kultúrákban való jelenléte ellenére miért maradt mégis francia jellegzetesség.
A sajttálakat borító, harang alakú üvegfedőről elnevezett étteremben a szezontól függően több mint 200 francia és egyéb sajt kóstolható meg a hozzáillő borral és különböző, helyben sütött kenyérkülönlegességekkel. Az est fénypontja azonban mégis a fromager „kiszabadulása” a konyhából, vacsoránkhoz ugyanis tíz perces magánszám is jár a tányérunkon levő sajtok történetéről és elkészítési módjáról, emlékeztetve a kóstolás szigorúan megkötött sorrendjére. Franciát értők előnyben, a produkció azonban e nélkül is tátott szájjal hallgatható. És nem csak a sajtok miatt.

 La cloche à fromage

Francia paradoxon?

A franciák mindemellett egy paradoxonnak is nevet adtak: a „French Paradox” elmélete azon a megfigyelésen alapult, hogy a francia népességen belül - elsősorban a sajtfogyasztáson alapuló magas zsírbevitelük ellenére - relatíve alacsony a szívinfarktus aránya. (A feltételezés szerint ez a vörösbor fogyasztásának köszönhető: az eredmények amerikai publikálása után 44%-kal nőtt meg a vörösbor kereslete az USA-ban, az elmélet helyességét azonban – a vörösbor-lobby sajnálatára - azóta többen is megkérdőjelezték).
A sajtféléknek a magas zsírszinten kívül ugyanakkor számos jótékony hatása is bizonyított: jelentős fehérje tartalmuk mellett egyes fajták állítólag a fogszuvasodás esélyét is csökkentik. Sőt, a British Cheese Board vizsgálatai szerint a közhiedelemmel ellentétben a sajtok kifejezetten pozitív hatással vannak az alvásra. Ám még mielőtt a francia honpolgárok elégedetten hajtanák álomra a fejüket, a brit kutatók azt is megjegyzik: a vizsgálatot kizárólag angol sajtokon tesztelték, így a többi sajt jótékony hatása álmunkra egyáltalán nem bizonyított.


S.Z.