Az Eurovíziós dalfesztivál margójára - avagy a gólya, gólya gilice visszakelepel

Lerágott csont persze, mi újat is lehetne mondani? Talán egy kicsit az európai reprezentációról, a (politikai) gondolkodásokról, a vélt és valós örök barátságokról, a populárisról, imázsról még beszélhetünk.

Annyi bizonyos, hogy Európa ebben a versenyben ténylegesen meghúzza határait: kaukázusi országok, balkáni országok Törökország és Izrael még Európa; de Észak-Afrika már nem, ahogy a közép-ázsiai országok sem. Európa létező geopolitikai entitás, vagy legalábbis geokulturális entitás. Mert elvégre nem politikai show-műsorról lenne szó, hanem kulturális, zenei, szakmai megmérettetésről. Hogy a politika hogyan lesz mégis meghatározó, egyrészt a mediatizált világnak köszönhetően, másrészt a hatalom reprezentációja még mindig a politikával és annak személyes megjelenítőivel maradt szoros szimbiózisban a köztudatban (a gazdaság szereplői valamiért mindig kikerülnek ebből a rivalda fényből...) – a zászlókról nem is beszélve. A német Tageszeitung ezt nem is leplezi, amikor arról ír felháborodva, hogy Wolf Kati Orbán köpönyegéből bújt elő. Érdekes, az azeri csapatról senki nem feltételezi, hogy Alijev támogatja őket, vagy, hogy Lenat Angela Merkel. És ha már itt tartunk, akkor jöjjön egy kis összeesküvés-elmélet is: lehet, hogy komoly politikai szándékok vannak az azeri győzelem mögött, ugyanis így lehet a Nagorno-Karabakh-i konfliktust békésen megoldani. Legalábbis tovább jegelni a következő Eurovíziós dalfesztiválig, amikor is Baku lesz a házigazda.

Még jó, hogy semmi sem ilyen egyszerű, és leginkább nem kauzális!

Szóval vissza az énekes fesztiválra, illetve, ami szerintem még izgalmasabb, a pontozásra. Itt aztán minden vélt és valós barátság, jó-(rossz) szomszédi viszony, történelmi sérelem és örökség, migrációs tendenciák számításba jönnek. Vagy éppen nem jönnek. Tehát a zenei teljesítményt akár zárójelbe is lehetne tenni... Moldova Romániától kapta a legtöbb pontot és fordítva, Grúzia Litvániától és fordítva, a görögök és a ciprusiak ismét üzenik kölcsönös szerelmüket. A magyar versenyző a legtöbb pontszámot a finnektől kapta - ó, a finnugor örökbarátság (míg a töröktől egyet sem - ez lehetne a gólya, gólya gilice bosszúja). 10 pontot senkitől sem kapott a magyar dal. 8 pontot Szerbiától - talán a Vajdasági magyar szavaztok segítettek. Talán. 7 pont Romániától - Erdély is megtette, 4 pont Ukrajnától, Kárpátalja is tett hozzá, 2 pont Ausztriától. És Szlovákia? Hova lettek a Felvidéki szavazatok? "Od:9933 - Vázený zákaznik, obsah správy z vybraného čísla nie je pre vás povolený. (válasz a 9933 - ról: Tisztelt ügyfél, a választott számról, ilyen tartalmú szöveg küldése Önnek nincs megengedve.)

Vannak azonban az előfeltételezéseket megcáfoló szavazási jelenségek is: a magyarok az izlandiaknak adták a legtöbb pontot, míg az izlandiaktól 5 pontot kapott a magyar dal.

Albániától, Örményországtól, Belarusztól, Belgiumtól, Bosznia-Hercegovinától, Bulgáriától, Horvátországtól, Ciprustól, Dániától, Észtországtól, Macedóniától, Grúziától, Németországtól, Görögországtól, Írországtól, Izraeltől, Olaszországtól, Lettországtól, Litvániától, Máltától, Moldovától, Norvégiától, Lengyelországtól, Portugáliától, Oroszországtól, San Marinotól, Szlovákiától, Szlovéniától, Svájctól, Hollandiától, Törökországtól, Nagy-Britanniától egyetlen szavazatot sem kapott a magyar dal. Ha innen nézzük, van még mit javítani a magyar imázson. Persze az is lehetséges, hogy Wolf Kati és performansza csak nekünk tetszett annyira, hogy nem egy újságíró sikeresen meggyőzte magát a magyar győzelem elkerülhetetlenségéről. Felocsúdás? Ja igen, majd az is lesz.

kng

The politics of consistency

The very existence of Fidesz, let alone its political success, arouse the most extraordinary antipathy where its opponents are concerned - this demands further analysis. For one, it is less than evident that the word “opponents” is the right one; given the Hungarian left’s no-holds-barred methods, “enemies” sounds more accurate. To anyone with a knowledge of politics the Hungarian scene is all but inexplicable, while to Hungarians it has become the norm. Outsiders follow their Hungarian political allies, without taking much trouble to scrutinise Hungarian realities.

This extreme polarisation demands further analysis, all the same. What is it that accounts for Fidesz’s success, for not only did it win a two-thirds majority a year ago, but its support appears to be holding up well to this day? The left’s analysis is, all too often, vapid, unconvincing or contemptuous of the Hungarian voter (or all three). Some of its representatives have been known to describe Hungarians as “servile” (as Ágnes Heller did at a hearing in the European Parliament on 1 March), easily manipulated and inherently “racist” (this being in itself a racist comment, as it implies genetic transmission). The left’s analysis also attributes superhuman powers to the prime minister, Viktor Orbán. These explanations are, not to put too fine a word on it, rubbish and would disgrace a 13 year old. True, they are simple and thus seductive.

A far better set of explanations is to be found in the realm of ideas. Political parties that put forward a clear, coherent and consistent set of principles – not just programmes – offer their followers stability and predictability. This makes it possible for society to chart a way through the complexity of a globalised world. In a word, consistency creates security.

This proposition, of course, goes directly counter to what passes for pragmatism or “politics as management”, the qualities so characteristic of the Hungarian left – indeed, of much of the European left in general. The outcome is a politics that lurches from one expedient to the next. In the Hungarian case, matters were made worse by the far-reaching corruption of the left while in power, which ate away at voter trust in politics as such.

The corruption and the lack of guiding principles, the reliance on vague promises and PR slogans of the “we are in favour of  a better world” type, are in any case correlated and probably connected causally. It is far more likely that a political party will become corrupt if it has no clear set of principles by which its behaviour is to be guided; quite apart from anything else, having such a set of principles can be regarded as an aspect of democratic accountability.

Fidesz has enunciated a very clear set of principles and has pursued them in power, much to the frustration and anger of the Hungarian left, which in consequence is bereft of any response other than distortions, lies, reliance on slogans and a trust in the credulousness of their Western counterparts and the Western media (the latter appear completely ready to accept as Gospel what their left-wing Hungarian interlocutors tell them).

The dependence of the Hungarian left on the West and its corresponding lack of rootedness in Hungarian society constitute a separate topic, but the determination of Fidesz to pursue its present course can only enhance this lack of autonomy, which means that its chances of constructing a set of principles by means of which they might challenge Fidesz diminish by the day.

Sch. Gy

PS. The remarkable success of the Scottish National Party in gaining an overall majority in the Scottish Parliamentary elections on the 5 May could well be regarded as a similar phenomenon – voters like political consistency.

Revolutions and plants

Something new is happening in the world of revolutions. Increasingly, they are colour or object-coded, almost as if yours can only be a proper revolution if it has received the accolade of such coding. I think that the process began with the velvet revolution in Czechoslovakia, followed in short order by the singing revolution in Estonia. These two, however, were at best early precursors. The flood came later, with Georgia, Kyrgyzstan and Ukraine, then the now almost forgotten cedar revolution in Lebanon. The so-called Arab spring began with the jasmine revolution in Tunisia, though the upheavals elsewhere in the Arab world have yet to be coded.

What unites this nomenclature is that they took place in the 21st century and their names were taken from the plant world – roses, tulips, orange, cedar, jasmine – which may be why velvet and singing are not usually classified in the same way. True, none of these plants has anything revolutionary about it, but then a revolutionary plant does rather stretch the imagination.

Now all this coding is completely new, less than a couple of decades old. The pre-1989 upheavals in the Philippines and South Korea were not distinguished by coding of this kind, they were just termed “people power”. Nor does there seem to be any retroactivity. The French revolution (of 1789) is still called just that and there has been no attempt to rename it the Bastille revolution, say; the same goes for the Russian revolution, which could surely have been named Avrora and the Mexican the sombrero revolution.

It has been a long lasting complaint of mine that outside Hungary, the 1956 revolution is widely, if not universally, called revolt or upheaval. Somehow the branding never took off, the media hacks generally responsible popularising these terms of art never got round to rebranding the 1956 events. Just as well, maybe. If the foresaid hacks had got round to colour and object coding the Hungarian events, it would certainly have ended up as the paprika revolution. There is no limit to the clichéd imagination that passes for media freedom.

On the other hand, there appears to be considerable resistance to accepting the transformative quality of the 2010 elections in Hungary, which gave Fidesz a constitutional majority, and to recognising it as a voter or polling booth revolution. Maybe the concepts of voting and revolution are simply too far apart for the average journo to cope with. Equally, though, it could be that this semi-conscious resistance on the part of the media to accepting that Hungarian voters were genuinely determined to effect a far-reaching change has a political agenda behind it. The hidden agenda could well be that centre-right parties simply can’t be responsible for revolutions. Still, it may be that historians will one day be able to describe the shift in Hungary as revolutionary, with or without plant coding.

Sch. Gy

God Bless America – Isten, áldd meg a magyart

Are there any differences? Van különbség?

Biztonság és rend vagy rend és biztonság már az országba lépés előtt domináns, az országon belül pedig meghatározó.

Bronx, New York Yankees vs Chicago White Socks baseball meccs, egy szokásos idény meccs (a baseball szabályaiban nem vagyok túl járatos, és nem is rajongok a baseball-ért, de szerintem kihagyhatatlan kulturális-társadalmi-és sportélmény), több mint 40000 nézővel a Yankee Stadium-ban. Természetesen metróval érkezünk a külvárosi helyszínre, hömpölygő tömeg, de mindenütt ott a segítség: ’How May I Help You?’ feliratú táblákkal cirklálnak a tömegben, illetve jól látható információs pultok fogadják a vendégeket. A táskákat szigorúan ellenőrzik, bejutunk, de még valamit gyorsan enni és inni kellene – mi más mint ’Dog’, autentikus ’Bronx Dog’ és Cola, később persze még vajas popcorn egy vödörrel. Sorban állás közben persze elkezdődik a meccs az amerikai himnusszal, értjük, hogy most már mennünk kéne, szerencsére gyorsan megtaláljuk a helyünket, és kezdődhet számunkra is a show. És valóban a meccsen túl, több mint háromórás show-val szórakoztatják a tömeget. Bár szerencsére kis csapatunkban volt baseballhoz értő, így a szabályok ismeretével sem utolsó a játék élvezete. Szóval sokszor cserélnek a csapatok a pályán, egymást követik az ütő játékosok, ezeket a kis szüneteket kihasználva folyamatos reklámok, szurkoló-buzdítórigmusok, szurkoló kvízjátékok, nézői üzenetek futnak az óriáskivetítőn, és persze zene is szól. A csapat játékosairól mindent meg lehet tudni a meccs alatt, sőt, rá kellett döbbenjek, hogy ez a népsport az amerikai történelem szerves része, legendákkal, múlttal, hősökkel, vereségekkel, győzelmekkel. A nevek alapján pedig egyértelmű, hogy külvárosi, egykori bevándorlók grundjátékosai alkotják a többséget. Számukra a baseball az integráció és a kiugrásra való lehetőség szimbóluma, vagyis teljes valósága.

Bronxban vagyunk, de a szurkolók nem agresszívek, nincs tülekedés, lökdösődés (persze a Chicagoiak elkülönített szektorban vannak, nincs átjárásra lehetőség). A többség baráti társaságból áll, kisgyermekes családok, több gyermekkel és sokszor karonülő csecsemővel, nagymama, nagypapa, ja és a turisták. Élvezik a meccset.

Majd nagyjából a meccs közepén a hangosbemondóban megkérnek mindenkit, hogy álljunk fel, és köszönjük meg együtt mindazok munkáját, akik a biztonságunkra és a rendre vigyáznak. A stadion feláll, baseball sapkák lekerülnek a fejekről, szívre tett kézzel harsogja egy egész stadion a ’God Bless America’ dalt, nevezzük szózatnak; és közben az óriás kivetőkön az amerikai zászlót és a jelenlévő rendőröket mutatják. (Hirtelen beugrik egy kép, ahogy ugyanez megtörténik egy FTC-UTE meccsen... Álom ez vagy valóság...?)

Aztán taps, majd folytatódik a meccs tovább. A Yankees ezúttal 2-3-ra kikapott, de ahogy vége volt a meccsnek megjelennek a ’Please drive home safely!’ feliratok, elindulunk kifelé, nincs ordibálás, nincs lökdösődés, sőt még a kapuban elköszönnek tőlünk, jó éjszakát kívánva. Negyvenezer ember 15 perc alatt szertefoszlik, mentesítő járatok természetesen azonnal érkeznek. Újra a metrón ülünk, úton Manhattenbe este 11-kor.

kng

Kontinuitások másképp

Harlembe 15 évvel ezelőtt fehér embernek nem volt ajánlatos belépnie: a fekete gettó, az illegális drogok, az illegális fegyverek, a bűnözés fellegvára volt. Aztán jött Giuliani és rendet tett, könyörtelenül leszámolt a drog dealerekkel és a bűnözéssel; tömeges fehér turisták látványa egykor elképzelhetetlen volt – mindezt egy szenegáli taxis mesélte, aki mitután megtudta, hogy Magyarországról jövünk, egyből az első világháború kirobbanásának okáról, Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolásáról beszélt (Crna Ruka is megvolt!), illetve Magyarország szövetségeseit sorolta, majd a háború elvesztését. Engem meglepett tudása, ő csak annyit mondott, hogy ez alap történelem és az iskolában tanulta. Lehet, bár elképzelhető, hogy inkább muzulmán vallása miatt tudta, vagy abban a szenegáli csapatban szolgált valamelyik felmenője, aki a Monarchia területén állomásozott.

Egyébként Húsvét Vasárnap volt és Gospelre igyekeztünk. Az Abessynian honlapján jelezték, hogy Húsvétkor nem fogadnak turistákat, így a Greater Refugee Temple-be tartottunk. Időben érkeztünk, az Istentisztelet előtt másfél órával, a helyi szervezők pedig kézsségesen  fogadtak bennünket és felvezettek a karzat hátsó részére, nagyjából háromszáz másik turistával együtt. Ültünk, vártunk, készülődtünk az együtt ünneplésre. És elkezdődött a Húsvéti Feltámadási a kórus spontán éneklése. Mindenki felállt, mi is, majd legnagyobb meglepetésünkre a karzat egyik felét elkezdték kiterelni. Nem értettük, de sokat nem értetlenkedhettünk, mert hamarosan már mi is lefele baktattunk a hátsó lépcsőn és az utcán találtuk magunkat. ’Nincs hely, nincs elég hely’ – mondták a szervezők, ezért kellett a templomot elhagynunk. Ott álltunk kérdőn, hogy, akkor egyáltalán miért engedtek be bennünket, hiszen a tömeg látható volt. Erre is ugyanazt a választ kaptuk. Érdekes fintora ez a történelemnek – a megkülönböztetés továbbél, csak most a fehér rassz lett az „elnyomott kisebbség”, igaz sokkalta elegánsabb kivitelezésben: be is mehettünk, de ott sem maradhattunk.

A sűrített harlemi élmény ezzel nem ért véget, egy sarokkal arrébb újabb templom, és a Húsvéti ünneplés épp akkor kezdődött, ahogy beléptünk. Spontán improvizáció, húsvéti önkívület, Hallelujah, a passió teljes újraélése a feltámadás katarzisával. Folyamatos párbeszéd a hívek és a tiszteletes között, blues improvizációba átcsapó prédikáció, zenei válaszok hol a rézfúvosok önfeledt játékával, hol pedig zongora és basszus felszabadult rögtönzésével. A zongoránál nincs állandó zongorista, akinek épp kedve van, játszik, mesterien. Ahogy a zenekar tagjai sem egyszerre érkeznek – ki előbb, ki később, de mindig teljes az összhang. Blues, jazz improvizáció a Bibliára, tökéletes performance.

kng

New York, New York

Pár nap alatt voltaképpen nem lehet elmélyülni a városban, a társadalomban, a mindennapi életben, a felszínnel való találkozás, az első benyomások (ha tetszik impressziók) azonban mégis meghatározók. Belekóstoltunk. Tetszett.

A nagyváros.

Vasbeton, üveg, vasbeton, fém, üveg, felhőkarcolók, hömpölygő tömeg, gözölgő csatortna, autók és sárga taxik, szagok kavalkádja, forró latte-k, jeges teák - elképesztő mennyiségben, zászlók, nyüzsgés és rohanás, és van benne emberi, van benne lélegző természet, illetve urbanizált vadon. A dzsungel átlátható, a városszerkezet első pillanattól kezdve olvasható: kelet-nyugat a számoké, észak-dél az avenue-ké, és a Central Park a közép (mármint Manhattené). Ismeretlenül sem lehet elveszni, és az első sztereotípiák is azonnal leomlanak: New York nem zsúfolt beton rengeteg, bár arról megoszlanak a vélemények, hogy tiszta-e vagy sem, mindenesetre az utcák szélesek és a magas épületek nem nyomasztóak, inkább szédítőek, az előcsarnokok art deco, bauhaus, néhol egy kis szecesszió, márványból, és valóban arra inspirálják az embert, hogy bemenjen; talán inkább fogadóterek ezek, élővirággal, zöld növényzettel. A távolságok bejárhatóak, az utcákat, épületeket, tereket, emberek lepik el, gyalog, biciklivel, és a közvetlenség ’Are Ya Guys Fine?’ mindenütt ott van. Talán mindenki tudja milyen idegennek lenni, talán a bevándorlók szolidaritásának öröksége ez, nem engednek elveszni és nem az atomizált zombik világa ez. Vagy 9/11 ilyen hatással bír?

Az agresszió nem jellemző, nem érezhető a nyílt provokáció, kedvesség, nyitottság inkább és az egymásra odafigyelés. Mindenki részévé válik.

Nations, nationalism, nationhood

There is an enormous mess in language use and the underlying thinking when it comes to discussion of “nation”. The recent shift, following US usage, of substituting the word “nation” for country and state is merely the tip of a very complex iceberg indeed. There is widespread, if not actually universal agreement – this is always suspicious – that nationalism is a Bad Thing, possibly a Very Bad Thing Indeed, that it comes close to being the very embodiment of all the vices and that, tacitly anyway, nationalism is incompatible with democracy.

National interest, on the other hand, is fine, because every nation (i.e. state, country) has the welfare of its citizens at its heart and the pursuit of this welfare is different from nationalism, it is virtuous and morally superior (the use of ethical categories here is not a coincidence).

The factor that has made this transformation possible – or so its protagonists might argue – is that the modern nation (state, country) has entirely left ethnicity behind. Ethnicity, as we are all supposed to know, counts as an Even Worse Thing, except when it comes to the identities of non-European immigrants, for whom by a mysterious alchemy, it is benevolent. But majorities do not have ethnicity, they have civil society and citizenship instead.

Then, no one has ever explained how this shedding of ethnicity actually happened. It dropped, maybe, like the gentle dew. There was no debate, no deliberation, it just emerged. However, there is a twist. Whereas the countries – er, nations – of the West (roughly the EU-15) are thoroughly post-national, who knows maybe they have certificates to prove it, Europeans to the east of the Elbe are suspected of not having shed their ethnicity. In these shadowy lands, this line of argumentation might go, dubious processes somehow sustain ethnicity of the non-benevolent kind.

Now all this is very nice or would be, were it not for the fact that it is shot though with contradictions, closures, inconsistencies and all the other sins against clarity that tend to arise when ideologies raise their heads. In simple terms, the proposition that there is no ethnicity in the EU-15 is nothing more than an assertion. Culture, language, history, memory, symbols, rituals (there was that Royal Wedding in London last week, for one) are ever present to ensure the continuity of these collectivities. They are neither neutral nor innocent. They are, as anywhere, the raw material for reproducing ethnic identities.

But this is denied for a number of reasons. One of these is the supposed openness towards immigrants; if there is no ethnic community, presumably, it becomes much easier for migrants to integrate. This is what the valorised thinking would have us believe; in sociological reality, it is very difficult to integrate into a majority that is in denial about a significant part of its identity. Then the second, this time a more covert reason, is that by claiming that ethnicity, together with xenophobia, populism, racism etc., are to be found in the shadowy East-Elbia, means that the ideologists of post-nationalism can safely export their own guilt feelings eastwards. The German press does this all the time, and the French and British media are not far behind. And there is a third reason. If the nations of the East are still partly or wholly ethnic, then it follows that their national (state, country) interest is tainted by ethnicity, is, therefore, less reputable, less democratic and less legitimate than the national interests of the purportedly ethnicity-free of nations of the West. And that means that these East-Elbian national interests can be safely overridden by those nations which have the pristine type of national interest. How very convenient.

(more to come on this topic)

Sch. Gy