Gyermekbarátság Ausztriában - Kinderfreundlichkeit in Österreich

Gondosan megterveztük a nyaralásunkat: hogy ne érjen minket meglepetés, hegyekbe mentünk, ahol tervezhető az időjárás és még kissé betegen is lehet menni, hiszen ott a levegővétel is gyógyítja a folyós orrocskákat. Csak olyan szálláshely jöhetett számításba, ahol gyerekeket szívesen fogadnak (vö. no children hotels vagy pc-bb módon: adults only hotels: http://www.resortvacationstogo.com/specialties/adults-only_resorts.html). Így jutottunk el Karintiába, Kötschachba, egy négycsillagos szállodába.


Az első meglepetés akkor ért, amikor az első vacsoránál megkértek minket, hogy a gyerekek üljenek a helyükön nyugodtan, mert „ez egy vendéglő, itt nem lehet szaladgálni vagy hangoskodni”.

Az ígért játszótér ősrégi volt, EU-szabvány előtti hintával és libikókával, valamint 7 piszkos kerti törpével, akiket egy pici házikóba lehetett ki- és bepakolni. A hotelben vállaltak „gyermekmegőrzést” is, hadd pihenjenek a szülők. Azt már nem is értették, hogy miért szeretne játszani egy szülő reggel fél 7-kor a saját gyerekével a játszószobában. Meg kellett várni a 7 órát azzal, hogy ebből nem lehet rendszer. (Nem tudtam az egyévesnek elmagyarázni…)

Az igazi hozzáállást a mindig kifogástalanul kivasalt dirndlit viselő főnökasszony mutatta meg, amikor a főként olasz gyerekekből álló kártyatársaságnak odavetette: „Bambini sono solo problemi”.

Érdekes lenne megfigyelni, hogy milyen reakciót váltana ki, ha Magyarországon járnának az emberek díszmagyarban dolgozni. Kiváló ruhatervezőnk, Náray Tamás nyilatkozta egyszer, hogy a nagyapjától örökölt gyönyörű fekete bocskai kabátot egy fesztivál gálaestjére nem merte felvenni, nehogy nemkívánt mögöttes politikai/identitásbeli tartalmat kölcsönözzön a ruha viselőjének.

Nem csak a gyerekeink miatt szégyellhettük (volna) magunkat, valahogy kerülték a társaságunkat is. Az olasz vendégek csak azért, mert ők az olaszon kívül más nyelven nem beszéltek, mi pedig csak angolul és németül beszéltünk az anyanyelvünk mellett.

Amikor fény derült arra, hogy anyám Hermagor közelében (Waiern, Karintia) született, apám pedig magyarországi német, a hotel személyzete kicsit megenyhült, de csak velem szemben. Karintia Haider nélkül is Karintia…A szellemidézés itt nem ért véget. Az bizonyára csak a sors különös történelmi fintora, hogy az egymás mellett elszállásolt mindkét magyar család ajtaja előtt ott figyelt Franz Joseph szigorú mellszobra, illetve friss virágokkal ékesített festménye, talán miheztartás végett.

Amint az a számla kifizetésekor kiderült, a „gyermekbarátságot” a falak vastagsága jelentette, ugyanis felárat fizettünk a hangszigetelésért, a "Kellerwand"-ért.

Hazafelé jutott eszembe Ausztriában élő barátnőm anyósának (már nem) meglepő kérdése, amikor elújságolták neki a nagy örömhírt, hogy a második gyermekáldás is közel van: „Wollt ihr einen Tiergarten vielleicht?”

Már csak „nevettem” a hazafelé vezető úton a kocsmák mellett felállított játszótereken. Mindent a felnőttek kényelméért...

Ausztria termékenységi rátája 2010-ben 1,44 volt, azaz egy átlag osztrák nő életében 1,44 gyermeket hoz világra. Ez az EU 27 tagállamához viszonyítva az utolsó harmadban való szerepléshez elég.
Ha tényleg ez az általános felfogás a „gyermekbarátságról”, lassan szerelhetik le a játszótereket ők is…(vö. Magyarország: 1,32).

Cs. E.


Schlank-Schlemmer Wellness Hotel Kürschner Kärnten
http://www.hotel-kuerschner.at/

Demography report 2010 - Older, more numerous and diverse Europeans ( 20/05/2011 )
Catalog N. : KE-ET-10-001-EN-C

http://www.statistik.at/web_de/statistiken/bevoelkerung/demographische_masszahlen/demographische_indikatoren/index.html

„Skót szoknya versus bocskai” – Terror Háza 2010. január 14.
http://www.terrorhaza.hu/mozi/konferencia/naray_tamas_politikai_motivum_es_formatervezes.html

The threat of intergovernmentalism

There is considerable irony in the current phase of the Eurozone-crisis. The single currency was brought into being as a step, a major one, towards the “ever closer union” that the aim of EU integration has always accepted (pace the Eurosceptics, who don’t read the small print).  The irony is that it is precisely the single currency which is threatening to undermine – at any rate to erode – the community method and to reenergise intergovernmentalism.

The Franco-German plans to govern the euro are expressly designed to circumvent the Commission and the European Parliament, indeed they are very largely to one side of EU institutions. Eurozone governance is to be structured in such a way as to keep the EU and the community method at arms length. This may very well reflect majority opinion in the large states, Germany most obviously, and to that extent is arguably an expression of democratic aspirations, but it does raise another, equally important issue. The large states have self-evidently embarked on placing their state-national interests first, not least because the European interest has been allowed to fall into oblivion or something close to it.

What this development overlooks is that while the large states might at first sight reasonably expect to secure their positions on the basis of prioritising the state-national interest, for the small states of the EU this pattern becomes distinctly worrying. Their state-national interest is best guaranteed by a higher rather than a lower level of integration. The pressure to reassert state-national interest over a European-level interest neglects and probably damages the EU’s conflict resolution function.

It all rather implies that forgetting rather than memory is driving intergovernmentalism. The interwar period may have been a long time ago, but anyone with even a nodding acquaintance of those two decades will recognise that the absence of any broader consensual European level integration contributed to the constant friction that constantly intensified insecurity and constrained small states into uneasy alliances with one or other of the larger states. France’s system of client states in Central Europe, the Little Entente, failed in the end because France was too weak a patron to sustain it; Germany took France’s place. We know the outcome.

The central problem is that with well over 30 states in Europe, there are just too many sovereignties. They have to be regulated in such a way that no state feels that its interests are disadvantaged. The EU (and its predecessors) have done this fairly successfully for over half a century and the success was built precisely on the movement away from intergovernmentalism.

Lest anyone – anyone from Anglo-Saxony presumably (this assessment is a good example) – come along and say, don’t worry, we can settle these things pragmatically, they should be reminded that in the context of a disparity of power (larger states v. smaller states, for one), pragmatism becomes an instrument to intimidate the weaker actor, a form of bullying. Smaller, weaker actors need values as much as they have interests to pursue.

So those who argue that the role and function of a state is to pursue the state-national interest, and that intergovernmentalism is the most effective way of achieving this, they should be reminded not only of the lessons of history, but, crucially, that different states define their nationhood differently, they define their interests differently and they define their relations with the large states differently. Unless there are recognised, overt mechanisms to ensure that the conflicts that can and will arise from these differences in definition are settled, the future for the smaller states in Europe looks bleak.

On this scenario, the outcome could conceivably be a loose alliance or, maybe better, a loose coalition among the smaller states that takes wariness towards the large states as its starting point and seeks to find common ground for European-level solutions. A multi-speed Europe could certainly evolve along these lines and leave the larger states with a more uncomfortable outcome that they seem currently ready to appreciate. Alternatively, the small states can try and find a patron, one that recognises that its own state-national interest is bound up with the security of the smaller states, something that Germany, France and Britain seem ready to neglect.

If we are to be serious about the state-national interest and at the same time accept the need for effective conflict resolution mechanisms in order to secure the selfsame interests, then riding roughshod over the interests of small states is a recipe for intensifying tension and friction. It should be blindingly obvious that small states have just as strong an expectation of being able to exercise agency as do large states. Indeed, much of democratic practice is about this exercise of agency and finding ways of ensuring that the agency of different actors is successfully composed.

In other words, and this is the heart of the matter, the large states have to recognise that the pursuit of their state-national interest must include a proper recognition of the interests of the smaller states of Europe and it is, and should certainly be, the urgent task of the state-national elites to make this case to their electorates. The alternative is unquestionably a steady rise in insecurity, friction and conflict without adequate resolution mechanisms.

When small states feel that they are deprived of agency, then they will very likely find ways of recuperating it, directly and indirectly, and will rely on patrons with similar aims, even if they thereby become unreliable partners in the eyes of other large states. This development will very probably produce negative sum outcomes for all those involved, especially when large state patrons find themselves dragged into conflicts in which they are involved only or primarily through their smaller clients.

And to the foregoing scenario should be added the European strategies, whatever these may be, of the US, Russia and China. A weaker EU will give rise to a power vacuum and that vacuum will certainly be filled by someone’s power, affecting both large and small states. Not a particularly alluring prospect, it would seem.

Sch. Gy

Törzsiség

A blog ezzel a bejegyzéssel egy újabb formával jelentkezik, ezúttal egy könyv recenzióval, de két megközelítésből. Robin Fox: The Tribal Imagination – Civilization and the Savage Mind című kötetét az iroda két tollnoka is bemutatja. Lássuk, mire képes az együttgondolkodás!


I.

Van-e bármilyen mondanivalója ma az antropológiának? Tud-e a modern komplex társadalmakkal bármit is kezdeni? Kezembe akadt Robin Fox vaskos könyve, címe The Tribal Imagination – Civilization and the Savage Mind (talán ez lenne a magyar fordítása „A törzsi képzelet – civilizáció és a barbár gondolkodás), mely zseniálisan építi fel és bontja ezer szálra az antropológia modern, mai üzenetét, mind a nemzetközi politikai viszonyokban – miért ítéltetett kudarcra mind az iraki, mind az afganisztáni demokrácia-építés, mind az irodalomtörténetben, mind a nyelvészetben, mind pedig a társadalomtudományok kialakulásában. Igaz, a mérték, illetve a szálak hosszúsága sok helyütt zavaróan hosszúak, másutt pedig túlságosan rövidek.

Mindenesetre a könyv kiváló elemzés arról, hogy milyen finom mechanizmusok, látens vagy éppenséggel jól látható kapcsolati hálózatok szövik át és működtetik a társadalmakat és a gondolkodásokat strukturalizmuson és a rendszerelméleteken túl, milyen csoportdinamikák léteznek, és mi az elsődleges meghatározó elemük. Ez pedig a törzsiség, a nagycsalád, a klán, a férfiak közötti kötések elsődlegesen.

Fox szerint a törzsiség korántsem csak a „primitív társadalmak” sajátja – belső dinamikája, szerveződése jól tükröződik a „fejlett társadalmakban” is. Az ősi dobszó folyamatosan pereg. Hiszen éppen a törzsiség sajátja, hogy tagjai számára jól ismertek a szabályok, a tabuk, és fenntarthatósága a bizalmon, a megbízhatóságon és a közös nyelven alapszik. És nem utolsó sorban a legfontosabb szerepe, hogy önmagát fenntartsa és reprodukálja. Bármi áron.

Vérfertőzés. Ez a ma botrányt keltő fogalom mindennek az alapja, Fox szerint. Mára talán vérrokonság néven sokkalta szalonképesebb. A Bibliának, nemzeti eposzoknak, hősi énekeknek, a teljes irodalmi repertoárnak, jelenlegi észak-afrikai vagy közel-keleti eseményeknek, voltaképpen ez az emberiség mozgatórugója. A csoport fenntartásának alapgondolata, hogy a vérvonalat tovább kell vinni, és mivel a kihalás nem opció, így a befelé fordulás az egyetlen megoldás. Igaz, minden csak és kizárólag szabályozott kereteken belül: az egyéni döntések felett folyamatosan a csoport érdek dominál. Érdekes a Bibliának egy teljes deszakralizált elemzését olvasni, kizárólag az antropológus szemével és eszköztárával, bizonyítva az egy közös ős létét, a testvérek közötti házasságok sorát szemléltetve. Fox még az Oidipüsz-komplexusról és Freudról is lerántja a leplet és azt is bemutatja, hogy a görög tragédia saját korában teljesen más miatt volt felháborító.

És hogyan marad fenn a nagycsalád? Miért nem veszik a feledés homályába? Az emberi agyi fejlődéssel illetve az agyban zajló működésekkel magyarázza mindezt Fox. A dobszó folyamatosan pereg évszázadokon keresztül. A ritmus nem változik. Ma sem. Emlékek maradnak, szavakhoz, képekhez társulnak. Repetitio est mater studiorum – mondhatnánk. Az ősi versek, ritmusok segítik az emlékezést,

"... Sok régi ritmus, sűrű és borús

Zajlás a test titkos mélyeiben,

Távol a fénytől s mégis biztosan,

Hibátlanul. S ős híreket izen...."

(Tóth Árpád: Az ősök ritmusa)

magukba zárva a tudásokat, újratermelve még a „Nyugati világban” is a csoportok meghatározó kötéseit. Voltaképpen a modern iskolarendszerek ezeket a nagy eposzokat és modern drámákat mesélik újra, napról-napra. Csak éppen az antropológus eszköztára hiányzik értelmezésükhöz, újabbak rakódnak rájuk, de a lényeg változatlan. Fox könyvében újból a lényegről beszél, szembesítve és magyarázva a különféle újkori értelmezések okait.

Ami a könyv eredetisége, voltaképpen az a hátránya is. Sajnálatosan beleragad az angolszász törzsiség gondolatvilágába, nem tud belőle szabadulni, és nem képes más modern, mondhatni gondolkodási stílusokat, törzsi kultúrákat bemutatni. Angolszászul is hallatszik a dobszó. A francia és német gondolkodás ez esetben testvér nemzettségeknek tekinthetők, ahogy a Biblia és görög irodalom feltárása is, a közel-kelet illetve az indiánok bemutatása a gyarmatosítás számlájára írható. Pedig de jó lett volna olvasni a magyar univerzalizmusról vagy éppen partikularizmusról....

A modern társadalmakat Fox Athén és Spárta közötti ide-oda billegésben látja – nyitott és zárt társadalmak vetélkedése Karl Popper után. Az ideális Fox szerint a két típus vegyítése. Ahogy a mediokrácia (a csoda, hogy mindenki egyenlő) és az extrém (mindenki teljesen különböző) elegyítése is célszerű lenne Fox szerint, Taleb Fekete Hattyúját idézve, az ember minden esetben ugyanazt a kiszámíthatóságot és biztonságot szeretné elérni, ami teljességgel lehetetlen. A slusszpoén pedig, hogy a liberális demokrácia gyenge pontja maga az ember, az emberi természet – a civilizált képzelet és a törzsi képzelet folyamatos küzdelme zajlik jelenleg is.Kár, hogy a könyv utolsó fejezetébe sűrűsödik a mostani társadalmakra vonatkozó mondanivaló és kritika. Pedig az első oldaltól kezdve erre vártam.

kng


II.

Hosszú a könyv, de valójában két fő gondolatból indul ki. Az egyik a törzsiség, mint az emberiség alapállapota – az emberi közösségeknek a normális, sőt természetes kapcsolatrendszere. Fox értelmezésében a törzsiség a vérrokonságot helyezi előtérbe, erre alapozza a kötelékeket, ill. a lojalitásokat, és ezek minden más kapcsolat fölé emelkednek. A rokonság, a nagycsalád, a klán különféle formái nyújtják az egyénnek a bizalmat, a biztonságot, a társadalmi és kulturális tőkét, az információs hálózatot: a törzsiség definiálja az emberi mivoltot. Mindez szigorúan szabályozottan alakul, a tagok számára érthető keretek között, és szertartások, varázslatok, tabuk, előítéletek segítségével termelődik újra. A törzsiség, így Fox, komoly korlátokat szab az egyéni szabadságnak.

Ezt az ősi rendszert törte át, bontotta le a Nyugat a világ többi részétől eltérő fejlődése következtében, ezáltal megteremtve a a civilizációs „csodát” (Miracle), a polgári, egyéni szabadságot felkaroló társadalmat. Igaz, a törzsiség továbbra is kíséri, kísérti a Nyugatot: ennek pedig a „dobszó” (Drumbeat) nevet adja. Leegyszerűsítve: a Nyugat a „csoda” terepe, amíg másutt, a nem-Nyugaton a „dobszó” regnál, bár igaz, hogy mindkettőben fellelhetőek a másiknak a jelei is.

Fox másik nagy gondolata a „csoda” veszélyezettsége, nevezetesen a „dobszó” minduntalan elő-előretörése, pontosabban a visszarendeződés fenyegetése, mivel a dobok nem tűntek el, hanem csupán a háttérbe szorultak.

Fogadjuk el kiindulási pontnak ezt a két alapgondolatot.A nagycsalád-rendszer minden kétségen kívül a nem-Nyugat domináló eleme, aki ezt nem érti, nem akarja elfogadni, az az adott társadalmak mozgását, dinamikáit sem értheti meg. Két példa a könyvből. Fox egy amerikai újságírót idéz, aki némi megrökönyödéssel konstatálta Bagdadban, hogy a szállodájában zajló esküvők kivétel nélkül első unokatestvérek között kötőtdek. Amikor az újságíró ezt felvetette, egyszerű választ kapott: micsoda, azt szeretné, hogy egy idegent vegyek el feleségül? A normális, a természetes a nagycsaládon belüli házasság, mert csak így marad fent a rokonságra alapuló rendszer, és a velejáró biztonság. A kívülálló nemcsak, hogy nem biztonságos, hanem potenciálisan ellenséges is - felejtsük el!

A másik anekdota az első világháború idejét eleveníti fel: amikor T.E. Lawrence (a Bölcsesség hét pillérének szerzője és az Oszmán birodalom elleni un. arab felkelésnek a szervezője) katonai segítséget kér egy arab törzsfőnöktől az arabok érdekében, a következő választ kapja a törzsi vezértől: kik ezek az arabok? Vagyis nem egy arab nemzeti tudat vezérelte, hanem a törzsiség, a saját rokoni-rendszerének az előnye-hátránya. Idegeneknek semmivel sem tartozott.

A nagycsaládi világ tehát szegmentált, különféle párhuzamos altársadalmakból áll, amelyek képesek egymás mellett megélni, szabályozzák kapcsolataikat, de egymásban legjobb esetben is riválist látnak, nem pedig hasonló állampolgárt. Ezeknek az országoknak a lakosságát nem lehet népnek nevezni. Hiába beszélik ugyanazt a nyelvet, hiába (mondjuk) Iszlám vallásúak, hiába rendelkeznek hosszúlejáratú közös történelemmel, mégsem tartoznak egymáshoz: a szegmens az egyetlen univerzálisan elfogadott kötelék, mert ez a vérrokonságból indul ki és ez adja, adhatja a megbízhatóságot.

Ha egy újságíró, ill. egy diplomata vagy egy NGO munkatársa a „szíriai” vagy az „afgán” vagy a „líbiai” népről kezd el beszélni, akkor nyilvánvalóan nem érti a helyzetet; és aki arra alapozza a stratégiáját, hogy egy effajta országból egy nyugati típusú demokráciát fog kovácsolni (l. Afganisztán), annak nagyon hamar kudarc-élménye lesz. A nyugatiak hajlamosak lenézni a törzsiséget, feltételezvén, hogy ez egy olyan kiküszöbölhető diszfunkció. Nem, az érintettek ebből nem fognak kijózanodni.

Fox másik tétele azonban egy fokkal kevésbé meggyőző. Karl Popper (akinek Fox tanítványa is volt) a nyitott és zárt társadalmak tézisére alapozza érvelését: a „csoda” társadalmait az egyéni szabadság eszméje hatja át, ez a központi eleme a Nyugatnak, és ezt a világraszóló (a világot megváltó?) teljesítményt szakadatlanul veszélyezteti a sokoldalú zártságok újratermelődése. Bár Fox valamelyest finomítja az érvelését a könyv utolsó két fejezetében, mégis nehezen fogadja el egyrészt, hogy minden emberi intézmény, legyen az formális vagy informális, bizonyos zártságokat eredményez: másképpen működésképtelen lesz. A szabályozás, az intézmény szokásrendszere egy intézményi identitás-komplexumot hoz létre, ezzel pedig elkerülhetetlenül kizárja a nem-tagokat. Itt érdekes, hogy bár Fox idézi Mary Douglast, a How Institutions Think c. könyvéről nem tesz említést. Ilyenek a struktúrák.

Másrészt, az intézmények és struktúrák - és a nagycsalád is ilyen - a biztonságot, a kiszámíthatóságot, ill. ezen belül az egyéni szabadságot is szavatolják: egy struktúra nélküli társadalom eleve elképzelhetetlen és minden bizonnyal a nyers hatalmat helyezné előtérbe. Ebből az is következik, hogy a zártság veszélyét nem kell túlméretezni; igen, létezik, de nem maga a struktúra a veszélyforrás, hanem a szabályozatlanság, ill. a konkuráló intézmények hiánya. Harmadrészt Fox egyáltalán nem tér ki az esetlegesség kérdésére: a zártságot sokkal könnyebben kerüljük el, ha tisztában vagyunk saját és mások esetlegességével, mert ennek segítségével tudjuk a zártságokat kikezdeni, lebontani. Az önreflexivitással megérthetjük nemcsak az zártságok természetrajzát, hanem a nyitottság rugóit is, mivel rálátást ad saját esendőségünkre. Ez gyakran kényelmetlen, igaz, de megteremti az újítás lehetőségét. Hozzátenném, hogy az önreflexivitás kizárólag európai örökség, innen nézve az optimizmus és a remény tápterülete.

Fox nem igen vesz tudomást a kommunizmusról, pedig ez volt a 20 sz. legklasszikusabb zárt rendszere, és ebben a kontextusban világosan kiderül, hogy a külső tényező – az emberi jogok elismerése a Helsinki Záróokmányban – jelentette az esetlegesség berobbanását a zárt rendszerbe. Továbbá sajnálatos, hogy Fox nem foglalkozik Bahtyin monologikus rendszerek elméletével, mert ebből könnyen lehet következtetni a zárt rendszerek fenntarthatatlanságára. Juri Lotman Kultúra és robbanás című könyvéből pedig a zárt rendszerek gyenge pontjait is megismerhette volna.

A társadalomtudományok központi témája a struktúra és a cselekvőképesség közti feszültség: ha túl erős a struktúra, akkor ez megbénítja a társdalom önmozgását, azonban ha túl laza, és szabályozatlan a szabadság, akkor kialakul az anarchia, minek következtében egy atomizált, szétzilált társadalmi állapot válik uralkodóvá. Ezt a dilemmát Fox alig érinti, de mégis sikeresen rávilágít egy, az átlag nyugati gondolkodás által nagyrészt elhanyagolt struktúrára: a vérrokonság máig is domináló szerepére a nem-Nyugaton.

Sch. Gy.



Hivatkozások

Fox, Robin The Tribal Imagination: Civilization and the Savage Mind (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 2011).

Douglas, Mary How Institutions Think (Syracuse NY:  Syracuse University Press, 1986).

Lotman, Jurij Robbanás és kultúra  ford. Szűcs Teri, (Budapest: Pannonica, 2001).

Taleb, Nassim Nicholas, The Black Swan: the Impact of the Highly Improbable (London: Penguin, 2007).

Skandinávia, az USA és az újraelosztás aktuális dilemmái

Ahogy azt már a blog két korábbi bejegyzése is tárgyalta, a II. világháborút követően nyugaton kialakult társadalmi rendszerek, illetve a modern jóléti államok berendezkedésének alapvető mechanizmusa, a redisztribúció elve jelenleg igen komoly kihívásokkal szembesül mind az Európai Unió határain belül (A new „revolt of the rich”?), mind pedig a nemzetállami szinten (Redistribution and its travails). Márpedig ez nem választható el az egymással vállalt szolidaritás, a saját közösségért és a közjóért érzett felelősség kérdésétől sem.
Miközben az európai államokban és az USA-ban a gazdasági válság és a multikulturális társadalom kiéleződő feszültségeinek hatására mind inkább felmerül a jelenlegi modellek újragondolása (a munkaerőpiacok átrendeződése, az oktatási, a nyugdíj- és szociális rendszerek átalakítása), jelenleg is igen változatos redisztribúciós (és így szolidaritási?) modellek léteznek.

De mely tényezők határozzák meg, hogy a javak és juttatások újraelosztásából kik és milyen mértékig részesülhetnek?


A jóléti modellek két pólusa: Skandinávia és az Egyesült Államok


A különböző jóléti mechanizmusok eltérését jól példázza annak az áttekintése, hogy a közszféra és a közjó fogalmát középpontba állító szociológiai kutatási irányok mely országokban tudtak igazán elterjedni. Ez a metódus tulajdonképpen a szociológia önmaga felé fordulásaként is értelmezhető, és azon a feltevésen alapul, hogy a kutatói világ fogékonysága egy-egy téma iránt mélyebb történeti-társadalmi okokban gyökerezik.
A mostanában igen kedvelt motivációs kutatások egyik népszerű ága, az úgynevezett public service motivation fogalmának vizsgálata arra keresi a választ, hogy milyen különbség mutatkozik az állami, illetve a magán szektorban munkát vállalók hivatástudata között. Az alapvetés pedig egyértelmű: azokat, akik az állami felügyelet alá tartozó oktatási, egészségügyi, szociális vagy közigazgatási szférában helyezkednek el, inkább jellemzi altruizmus, illetve a tágabb közösségért, a társadalomért való felelősségvállalás, mint a magán szektorban munkát vállaló társaikat.

Meglepő módon a közszféra altruisztikus motivációi iránti érdeklődés a különböző jóléti modelleket feltüntető képzeletbeli skála két végpontjánál tűnik kiemelkedőnek: a gazdag és univerzális transzfereket juttató Skandináv országokban, valamint a liberális modell mintapéldájának tekintett Egyesült Államokban. A kutatási hagyomány hasonlósága és az úgynevezett public ethos népszerűsége mögött azonban teljesen eltérő történelmi és társadalmi tényezők húzódnak meg.

A Skandináv országok kicsi és tőkeintenzív gazdaságai, nagy számú és politikailag jól szervezett vidéki népessége a 19. század végén kitűnő alapot biztosított a mezőgazdasági és az ipari munkásság úgynevezett vörös-zöld koalíciójához. Ezekben az országokban a szociáldemokrácia és az egalitarizmus hagyománya a politikai gondolkodás szerves részévé vált, ami a II. világháborút követően lehetővé tette a középosztály megnyerését egy olyan modell számára, amely magas adókra és a szociális háló „széles merítésére” épül. Nem elhanyagolható ugyanakkor a reformáció hatása sem: míg korábban a Római Katolikus Egyház vette vállára a szociális ellátás és az oktatás kérdését, az ezzel való szakítást követően viszonylag hamar kialakultak a szekuláris és az állami szféra jóléti ellátó intézményei (illetve a különböző civil társulások és egyesülések központi szerepe is innen eredeztethető).

Dániát véve példaként a legfrissebb értékvizsgálatok is megerősítik, hogy a dán politikai gondolkodásnak a mai napig szerves része a közjó iránti felelősségvállalás, míg az állami intézményekbe vetett bizalom magasabb a szakszervezetek, de még a média esetében mért értékeknél is. Mivel a kiterjedt állami szféra az adófizetők mintegy egyharmadának biztosít megélhetést, ezen alkalmazottak motiváltsága és elhivatottsága a társadalom irányában komoly finanszírozási kérdés is, ami tovább erősíti a közjó „étoszát”.

Noha a vörös-zöld koalíció elengedhetetlen volt a New Deal program végrehajtásához is, az USA déli részének munkaintenzív termelése, a mezőgazdasági és az ipari népesség eltérő jellege és igényei az Egyesült Államokban nem tették lehetővé egy mindenkire kiterjedő biztosítási rendszer kialakítását. A II. világháború után megerősödő középosztályi réteg jellemzően az állami szférán kívül kereste és találta meg jólétének biztosítását, ami egy „maradvány-jellegű” jóléti modellt eredményezett. Az állam kötelékében tehát főleg azok maradnak, akik saját erőből nem képesek boldogulásuk megteremésére, ez a kötelék pedig meglehetősen stigmatizáló jellegű is lehet.

Az amerikai modell legfőbb védjegyévé ezért az önsegítés és a civil társulás iránti szenvedély vált- többek között ez volt az, ami Tocquevillet is annyira magával ragadta az 1830-as években tett látogatása során. Bár az amerikai civil társadalom gyengüléséről számos publikáció számol be (Robert Putnam vizsgálata a bowling lehanyatlóban lévő kultúrájáról a „bowling alone” fogalmát állította e jelenség szinonimájává), semmi sem mutatja jobban ennek a társadalmi tőkének az erősségét, mint a felette érzett folyamatos aggodalom.

A közszférában való munkavállalás étosza az Egyesült Államokban éppen azért alakulhatott ki, mert relatíve kisszámú embert érintett és így valamilyen különös hivatástudatot feltételezett. Az 1960-as években, a jóléti államot ért kritikákkal és az újbaloldali mozgalmak megjelenésével egy időben azonban az állami intézményekbe vetett bizalom erőteljes csökkenésnek indult, és egyre inkább elterjedt az a nézet, hogy a közszférában is csak az önérdek az elsődleges motiváció. Ezek a folyamatok rendkívül hátrányosan érintették a mindenkori amerikai kormányt, az 1980-as években ezért Bush elnök már a public ethos megújítását hirdette, és ez a folyamat vezetett el a fogalom tudományos vizsgálatához, illetve mesterséges feltámasztásához is.


A jóléti állam és az Európai Unió előtt álló kihívások


Függetlenül attól, hogy az itt felsorolt történeti és szociológiai tényezők milyen konkrét modell kialakulását eredményezték a II. világháború után a nyugati világban, a jóléti állam a megváltozott gazdasági helyzetnek, a demográfiai trendeknek, az átalakult nemi és családi szerepeknek és az így létrejött új kockázatoknak és igényeknek a hatására az 1970-es évek után most kétségtelenül egy újabb változását (válságát?) éli át. Miután a gazdasági válságnak köszönhetően a piacok felelőtlensége jó ideje terítéken van, a tendencia alapvetően az állami szerepvállalás növekedése felé mutat, míg az államadósságok elszállását látva az is megkérdőjeleződhet, hogy vajon az állam mennyire jó „gazda”? Sőt, az imént felsorolt tényezők mellett éppen a növekvő költségvetési hiány az, ami új mechanizmusok kialakítását sürgeti. Hiszen míg a redisztribúció szellemiségéhez (legyen az nemzeti vagy európai szintű) elengedhetetlen valamiféle összetartozás-tudat, kétségtelen az is, hogy a rendszer stabilitása a gazdasági stabilitásra épül.
Nehéz megmondani, hogy az Európai Unió szintjén személve a kérdést mi tűnik égetőbb problémának: az összetartozás, illetve a szolidaritás hiánya, vagy a gazdasági érdekek dimenziója. Utóbbit sajnos nem lehet kiiktatni a képletből: az újraelosztás konszenzusához végső soron elengedhetetlen annak az érzete, hogy a többiek boldogulása hosszú távon a mi boldogulásunkat is elősegíti. Míg a globalizáció kapcsán mindenki a kölcsönös függőségről beszél, ma még mindig nem egyértelmű, hogy az EU vezető tagállamainak jóléte mennyire függvénye a többi tagállam gazdasági helyzetének, míg a gazdasági recesszió időszaka kétségkívül nem kedvez a közös európai nevező megtalálásának.

Akárhogy is, annyi biztosan elmondható, hogy a következő időszakban a gazdasági válság által felszínre hozott problémákra választ kell találni mind az egyes tagállamokban, mind pedig az Európai Unió intézményén belül. Ezek a válaszok pedig—csak úgy, mint a II. világháború után kialakult rendszerek—meg fogják azt mutatni, hogy a XXI. század elején hogyan is gondolkozunk saját közösségünk más csoportokhoz való viszonyáról. Nem csak a nemzeti, de az összeurópai szinten is.

S.Z.


Felhasznált irodalom:

Esping-Andersen, Gøsta (1990): “The Three Worlds of Welfare Capitalism”, Princeton University Press, pp. 19-34.

Flora, Peter (1986). Growth to Limits. The Western European welfare states since World War II. Vol. 1, Berlin: de Gruyter, pp. 12-29.

Jørgensen, Torben Beck (2006). “Value Consciousness and Public Management”, International Journal of Organization Theory and Behaviour, vol. 9 (4), pp. 510-536.

Putnam, Robert (1995). “Bowling Alone: America’s Declining Social Capital”, Journal of Democracy, vol. 6 (1), pp. 65-98.

The consistency problem

Regular readers of these entries will be aware that I regard consistency of action as a key area of political legitimation and where a particular actor is seen as inconsistent, as not abiding by his/her stated principles, the result is to discredit whatever he/she does. No one ever promised that consistency would be easy and, indeed, most cultures will construct escape hatches to allow for human error, change, vis maior or other circumstances that would otherwise result in stagnation or stasis. All the same, when a particular collectivity perceives the actions and attitudes of another as inconsistent – and subjective perception is central in this connection – then a sense of injustice will very likely follow and the arguments of the inconsistent party will be rejected.

Applying this principle to the foreign responses to the Fidesz-KDNP government in Hungary, there are several areas of inconsistency that have had unintended consequences. The government in general and the prime minister, Viktor Orbán  in particular, have been subjected to a flood of criticism in the Western media (see also the blog entry for the 25 April). Most of these take the form of concern over democracy and, for what it is worth, reflect the views of the heavily defeated Hungarian opposition in their epistemology.

This, of course, immediately brings into question the objectivity and journalistic neutrality on the basis of which these reports are formulated. If one looks at the structure of these articles, then it rapidly becomes clear that there is very little attempt to assess Hungarian developments either from the perspective of the government or of non-opposition opinion. Thus I have yet to see an article that tries to assess the entirety of the Fidesz coalition’s reform programme in a holistic manner. True, I haven’t seen every article written on Hungary, but those that I have broadly follow a similar structure and the reform process is not a part of that.

Where these critiques, which are all too often little more polemics, lose their persuasiveness for the Hungarian majority that continues to support the government, despite an economically pretty painful year, is in the (perceived) inconsistency that the Western media is ready to condemn the Fidesz government for things that have yet to happen (e.g. the furore over the media law), but treated its left-wing predecessor with kid gloves.

Gyurcsány’s lying speech was dismissed with a mildly amused shake of the head and no article (that came my way) ever sought to see that from that moment on, in 2006, the Gyurcsány government had lost its legitimacy in Hungary. As a result it was forced to look for support abroad, which it received and for which it paid the price in deference to Western wishes and the neglect of the national interest. This further eroded its legitimacy at home, but by then that no longer mattered.

Note too that this legitimacy imbalance – weak at home, stronger abroad – has tended to accelerate an analogous process in the left-wing intelligentsia which senses that its views have limited resonance at home, but play well abroad. In the annals of political theory all the same, the reliance of the Gyurcsány government and its supporting intellectual penumbra on external legitimacy is most unusual in a democracy, albeit in the non-democratic Soviet-type systems, this was the norm. Maybe it was this structural resemblance to the Soviet period that stuck in the craw in Hungarian opinion; the two-thirds majority received by the Fidesz-KDNP coalition did not happen by chance.

The key moment, to my mind, in the process of establishing inconsistency was not the lying speech, however, but the events of the 23 October 2006. This was the 50th anniversary of the 1956 revolution and the Fidesz commemoration, which was legal and peaceful, and was dispersed with great brutality at the Gyurcsány government’s behest. Without question, this constituted a serious violation of democratic principles and human rights. Yet, and this is where the inconsistency becomes blatant, neither the Western media nor Hungary’s EU partners were much bothered by this violation; indeed, they continued to give the Gyurcsány government their support.

For much of Hungarian opinion, this was and remains unforgivable, it has contributed to a palpable Euroscepticism (much to my personal regret) and it undoubtedly played a role in the radicalisation that gave Jobbik not quite one-fifth of the vote in the 2010. But this assessment did not appear to play a role in the thinking of the Western media, hence its steadily diminishing acceptance in Hungary. In effect, the question in the minds of people is: where were you after the 23 October 2006 with your concern for the violations of democracy and human rights? The concerns that are raised now are correspondingly less cogent precisely because of the silence before 2010.

There is a second inconsistency, however, that also demands scrutiny. The condemnations of the Fidesz government by the Western media are customarily based on the principles adopted by the EU and the supposition that the aforesaid government is in breach of these. In reality no hard evidence, of a kind that would stand up in a court of law, is ever adduced, the charges remain at the level of generalities. The debate on the Hungarian constitution in the European Parliament illustrated this vividly (see the blog entry for 13 June).

Nevertheless the reference to these EU principles is a recurring topos in the Western media (e.g. the leaders in Le Monde, 17 July and in the FinancialTimes, 4 August, the latter by subscription only). So, at the same time, is the reliance on the principle of member state national interest as something that can override EU interests. In other words, the universality of EU principles, of solidarity towards one’s EU partners and concern with their domestic developments goes only so far. There is, therefore, a radical disjunction at the heart of the EU (again, to my personal regret). Either EU principles apply with equal force to all or each member state can pursue the national interest as it sees fit – the latter seems to be gathering strength. But if that is, indeed, the case, then Western condemnations of the Fidesz government’s alleged breaches of democratic principles – and these are only unsubstantiated allegations – fall into the gap.

It would be interesting to examine the motives of the Western media in their repeated upbraiding of the Fidesz government. My guess is that, as ever in human affairs, these motives are mixed. First, the West likes to upbraid. It’s a simple matter of exercising discursive power. People who have power like to push other, weaker actors around. Never underestimate this feature of human behaviour. But obviously there is more to it than the Western media revelling in their superior discursive power.

Some of the explanation, at a guess, is a certain sense of unease or guilt that as Germany or France or the UK stress their national interest ever harder regardless of the concerns of other EU member states (e.g. Nord Stream), there is still a certain implicit sense that thereby these states are not playing fair by their Central European EU partners. What better way to suppress one’s guilty conscience than finding a scapegoat? That after all is what a scapegoat is for, to bear the collective burden. And the scapegoat of the year is – Hungary!

In many ways, Hungary is an ideal candidate. A centre-right government in a small country not only had the temerity to win a two-thirds majority, but is actually implementing a far-reaching reform programme. This is intolerable ideological insolence in the eyes of the left-leaning media. Besides, the aforementioned penumbra is forever rushing to the aforementioned Western journalists with ever more terrifying tales of Orbán’s alleged depredations. And here, of course, the far greater discursive power of the West as against that of Hungary really does begin to count.

What these Western scapegoaters wholly fail to understand is that the more they criticise Fidesz and Orbán and the more they vent their guilt driven frustrations, the more they strengthen support on the part of Hungarian society for the government and at the same time weaken the already feeble links between Hungarian opinion and the left-wing intellectuals, their primary source of information. It adds up to a well established mechanism, to a functioning social and cultural institution, and regrettably one that does no favours to the reputation of the West in Hungary. Hungarian readers will know the word kurucosodás, a turning inwards, a rejection of the outside world. There is little doubt in my mind that this phenomenon is on the rise. Again, I regret this personally.

Yet another inconsistency is to be found in the Western media’s differential treatment of Fidesz and the left-wing opposition. If the former, seemingly, can do nothing right, the left can do no wrong. Last month the left-environmentalist party, the LMP, floated an idea (here is the link, in Hungarian) that is so bizarre politically that journalists should have jumped on the story with a will. In brief, the LMP suggested a tactical electoral alliance with the socialists and with Jobbik, yes, Jobbik, the party that the left denounces with some justification as fascist, racist, xenophobic and anti-Semitic.

The purpose of the proposed alliance was that the three opposition parties would form an electoral alliance in 2014, to the extent of supporting one another’s candidates, thereby acquire a two-thirds majority in the new parliament and reverse the Fidesz reforms. Quite apart from being a measure of the left’s desperation, this proposal, which was rapidly rejected by both the socialists and Jobbik, completely delegitimates those who put it forward.

I would have thought that this initiative would have tickled the palates of the Western media which seemingly love its obsession with Hungary, but no, the event passed them by. This is hardly surprising, the Western media can scarcely be expected to criticise their political allies, even when these allies, the LMP, do something that they would find utterly scandalous at home. If that’s not a double standard, I don’t know what is.

There is one final point that can be identified in this context. Upon what does a democratic government’s legitimacy rest, the society in which it was elected or its external critics? The answer is self-evident, apodictic even, yet none of the Western critics of Hungary seems be aware of it. The Fidesz-KDNP government is accountable to the voters of Hungary and not to foreign journalists. Indeed, the self-same foreign journalists would be appalled if their governments were to be made accountable to, say, the Hungarian media. They would regard that proposition as extreme ideological insolence, with quite some justification. Which only goes to prove that consistency is hard taskmaster.

Sch.Gy

Redistribution and its travails

The effects of industrialisation, rapid urbanisation and the rise of an impoverished urban proletariat in the 19th century demonstrated that market outcomes generally produce inequality, which can become hereditary and thereby become the breeding ground for radical egalitarian movements – Marxism being the most obvious. This provided a powerful incentive to upgrade the role of the state as preemptive redistributor.

Against this background, we can identify the emergence of the redistributive state - one of the defining features of the modern welfare system. The way in which this function was carried to its extreme by Soviet-type systems illuminates the dos and don’ts of redistribution. But democratic states have also taken on functions in the regulation of society that are far more intrusive than was regarded as compatible with 19th century ideas of individual liberty. The 20th century evolution of civil society, lobbies, pressure groups, advocacy bodies, NGOs and the like can operate as a countervailing force, but only to some extent. Ultimate power resides in the state and with those who run it, except that the exercise of ultimate power is exceedingly rare - overwhelmingly it arises in a state of emergency or warfare.

The state as rational redistributor arguably has its origins in Hegel’s idealised concept of the state. The difficulty lies, however, in the very assumption that the state is the supreme embodiment of rationality, that all states are alike in this regard and that there is such a thing as a hyper-efficient state administration that has no interests of its own. This is a Platonic concept that ignores the sociological reality that all institutions develop interests of their own at variance with their ostensible purpose, in the course of which the maximisation power by the state bureaucracy evolves almost invariably. Platonic bureaucrats are an unknown genus. The constant striving by bureaucracies to establish their autonomy over society is the norm.

So contemporary developed societies are stuck with an imperfect state machinery that resists attempts to curb its power. All this greatly muddies the role of the state as rational redistributor, which at the end of the day is one of the chief sources of state power legitimacy and is a central area of politics. The problem of how, how far and with what aim the state should redistribute, should it target equality of outcomes or of opportunity become central to politics, together with the constraints on freedom and the levelling down that can occur. These can produce social dissatisfaction, just as market inequality does. The state is not an ideal arbiter of fairness, but there is no other.

One can conceptualise improvements to the functioning of the state by, say, promoting a public service ethos, that insists on high levels of trust and incorruptibility. This becomes vital where policing the sensitive boundary between the public and private is concerned, for this interface is particularly vulnerable to corruption. Public money may be the taxpayer’s, but it is also impersonal and the potential for abuse is limitless.

But the problem does not end there, however. Society has to accept that its money – the resources, the raw material that is redistributed – goes to those whom they recognise and accept as legitimate beneficiaries (and this where this post ties in with “The Revolt of the Rich”, 4 August). Who decides on the identity of the beneficiaries? Politicians, bureaucrats and, for that matter, opinion leaders have tended rather to neglect this issue or have rather taken it for granted. Should redistribution be restricted only to taxpayers, only to citizens, or only to members of the community of cultural intimacy, because these last are the people whom we trust and regard as “deserving”?

The definition of the community of cultural intimacy then becomes pivotal. Habermas’s constitutional patriotism (Verfassungspatriotismus) has never been sufficient to function as a cement for the increasingly diversely made-up societies of today, above all because the citizenship that is derived from it is “cold”, it lacks the underpinning of affect generated by shared symbolics and a shared past. And those who do not share in these, but are “only” law abiding taxpayers may not be accepted as equal members with equal entitlement, especially if they demonstrate that their loyalties are partly external to that community.

Hence large numbers of immigrants can erode these criteria of cultural intimacy and trust, because the stranger in our midst remains a stranger. Maybe this should not be the case, but that’s just confusing the sein and the sollen, normative with the substantive. And when trust in the state declines, and this has been palpable throughout Europe for decades, then other instruments like transparency and accountability are demanded and that initiates a competitive stance between state and society. That in turn intensifies the “cold” qualities of the state-society relationship, and the latter’s reluctance to accept more redistribution is strengthened.

One way out if this is to withdraw the state from redistribution as far as it can be done and to let the market take over. The trouble with that, as we can see from the experience of the states that have tried it, is that the outcome is a devastating inequality*, as in the UK and the US, which then further weakens the bond between society and state, because the state has withdrawn from its role as the arbiter of fairness. It hardly needs to be added that the market functions very badly as a primary distributor by any set of criteria that take equality seriously, whether that is the equality of citizenship, equality before the law, equality of voice, equality of risk assumption or equality of material benefit.

So we are left with the old dilemmas of the state and the politics of redistribution as evolved in the last century or so. This moderate and circumscribed role for the state is probably the least bad option.

Sch. Gy.

Reference

* Richard Wilkinson and Kate Pickett, The Spirit Level: Why Equality is better for Everyone (London: Penguin, 2009).

A new “revolt of the rich”?

Back in the 1970s when journalists and others were looking for an explanation for the upsurge of national minority activism, the phrase “revolt of the rich” was coined. In sum, it was supposed to provide insight into why better off regions wanted greater autonomy from the centre or, it may be, independence. It was always somewhat suspect since some of these autonomy movements were characterised as the response to internal colonialism, albeit in the material sense, as the transfer of resources from the poorer to better off parts of the country, but this evident contradiction never troubled those who were looking for economic explanations for non-economic phenomena. Slovenia, Flanders, Catalonia, the Basque Country were placed in the first category; Wales, Scotland, Brittany were in the second. What few wanted to admit was that those behind these autonomy movements might actually have wanted more power for political and cultural reasons.

Never mind. It may be that one, and only one, of the explanations for the manifest reluctance of the wealthier, less indebted northern tier of the EU is their clearly expressed opposition to the EU being or becoming a “transfer union”. Actually, from the outset the EU was about transfers from the better off to the poorer regions of the Union. These subsidies were carefully policed and while they resulted in the excesses of the Common Agricultural Policy (“butter mountains”, “wine lakes”), they were also successful in ensuring that the surplus agricultural population of some regions would be integrated into the market as fully equal citizens, in overall sociological terms at least.

The pattern emerging today is somewhat different, but certainly deserves the description of a “revolt of the rich”. In sum, public opinion in the wealthier north European members of the EU is saying that they have no obligation to help the poorer (and arguably more profligate) member states of the south. In other words, there is no commonality – no solidarity –  that could form the basis of such transfers. It is not our affair, they are saying, there is no question of nostra causa agitur.

This is a singularly knotty problem. Within the bounds of the state, such transfers take place constantly. German opinion, which is so opposed to transfers to Greece, readily accepts the redistributive mechanism that keeps indigent Länder like Bremen afloat, but will not accept this for Germany’s EU partners. And Germans are not alone, of course; the net contributors to the EU budget are united in their efforts to cut these contributions.

Note that the transferred funds do not solely benefit the recipients. Infrastructure investment in the poorer EU states, Hungary included, results in better market conditions and the net contributors are not exactly tardy in taking advantage – look at the spread of Western-owned hypermarkets in the former communist world, for one. They certainly do well out of better roads, by way of example. Not all the money has been spent wisely, true. While the corruption, profligacy and waste argument has some traction, there is something deeper at work here and this has to be the problem of whether there is such thing at all as EU solidarity beyond the elites and if not, why not.

My sense of it is that in the early years in the much smaller predecessor of the EU, elites were able to take societies with them in the European endeavour, but somewhere along the line, this ceased or was abandoned or was overtaken. Certainly, in the last few years – definitely during the seven-plus years that I have been in Brussels – there has been a palpable intensification of national sentiment, lightly disguised as the “national interest”. The United Kingdom has been at the forefront of this, but others have followed. What has been lost above all is a sense of an overall European interest that would transcend the national and provide a legitimate basis for Europe-wide redistribution.

The whole process of European integration was designed to ensure that there would be no irresoluble conflicts within Europe and the economic development of poorer states and poorer regions was an important, though not the only, contributory factor. If we are to take the single market concept seriously, then the relative strength of different market actors has to be a part of that concept; transfers are a step in that direction of empowerment.

The deeper problem of how to make redistribution acceptable is, then, both a Europe-wide and a member state problem and if it is not addressed, the rich could readily construct narratives to block further transfers and to do this domestically, not just internationally. And that could have repercussions for the domestic cohesion of states. The Barnett formula, on the basis of which England subsidises Scotland, is already the target of questioning. The Lega Nord in Italy builds support on similar grounds, that of subsidising the south. Catalonia grumbles at having to subsidise other parts of Spain. And so on. Aid to the Third World is broadly argued on grounds of obligation by the wealthy West to the poor south, but what if the revolt of the rich is extended to these transfers too? The same argument of waste, corruption and profligacy can be and has been made with respect to Africa. But does the German taxpayer owe more to Africa than to Greece and if yes, what does EU membership mean?

The fundamental question, then, would appear to be this: the modern European nation state generated sufficient social, cultural and political cohesion, with a commitment to equality among citizens and members of the nation, to provide a basis for substantial redistribution. This cohesion is not there in the European context and, it would seem, the remaining economic and political arguments in favour of such redistribution are too weak to sustain it. This augurs badly for Europe, not only in the cultural sense, but in terms of security and conflict resolution.

If national egoism – sorry, the national interest - is on the rise, then friction between different nation states is bound to intensify. What are the European elites to do in this new situation? And what, actually, are they doing? In this connection, the current concentration on the right-extremist danger as the source of opposition to transfers really does confuse symptom with cause. The core of the problem is to be found elsewhere, in the decline of a commitment to a European ideal, the failure to identify and remedy this and in the growing reluctance on the part of member state elites to make the case for Europe.

Sch. Gy.